Szeretem okozni, viszont nem mindig egyszerű. Tegnap délelőtt is ez történt, és azt gondolom, hogy ügyesen csináltuk, hiába ütköztünk nehézségekbe, jó kis hálózatot hoztunk létre. Imádlak titeket, skacok. Ebből kifolyólag délután megkaptuk a "munka" gyümölcsét és ki is használtuk, élveztük egymás társaságát. A megalapozott, jó hangulatra való tekintetettel az sem zavart, hogy nem tudtam elérni nővéreméket a fuvar érdekében, sőt azon is elgondolkoztam, hogy mivel reggel én vezettem be (igaz, jól jött, különben az első órát lekéstem volna) és az állomáson állt az autó, a kulcs pedig nálam: mi lenne, ha hazamennék vele?! Végül úgy döntöttem, hogy nem olyan vicces az, ha este tíz óra körül apukámat fáradtan, a munka után szívroham kerülgeti, mert nem találja járművét, na meg forgalmi hiányában nem kockáztatok. Jól is esett a séta a friss levegőn. Aztán összefutottam az egyik ismerősömmel, bevallom megfordult a fejemben, hogy hátat fordítsak, mert többedmagával volt, meg amúgy sem akartam lekésni a buszt, erre ő mellém sietett és kikísért a buszmegállóba, meglepődtem, hogy otthagyta a többieket értem, pedig korántsem olyan a viszonyunk (nem rossz, de jelenleg nem is közeli) és beszélgettünk pár percet, érdeklődött felőlem, kellemes csalódás. (Bár ez még reggel kezdődött, mert ugyanúgy ő szólított meg, s a vasútállomásos esemény megismétlődött, csak pár órával később, meg kicsit arrébb.) Majd a buszon is volt társaságom az egyik volt osztálytársam, nem mellesleg barátom személyében. Ne is kívánjon többet az ember.