Rácáfolnék az előző bejegyzésemre, mert csodálatos nap lett belőle.
Bár hajnalban sírva aludtam el (így nem készültem el este), anyu szerencsére "időben" keltett majd az alábbi üzenetet hagyta (ő elment Szomódra) az asztalon: "Lujzika ha összhangba kerültél önmagaddal és döntöttél hogyan-mikor jössz, majd hívjál fel." Az esti veszekedés után erőt vettem magamon, félretettem minden büszkeségem és félelmem, hogy elkérjem az autót (eredeti terv). Persze azért iszonyú görcsben volt a gyomrom, amíg beértem a városba, parkolóhelyet sem találtam a közelben, de korábban (!) indultam, így nem volt gond.
Hatan mentünk Kisbérre az ifjúsági találkozóra, tulajdonképpen jól éreztem magam. Amikor szétszedtek minket csoportokra (szándékos a kifejezés) én voltam az, aki a legtöbbet beszélt, meglepődtem magamon, mert egyáltalán nem vagyok közvetlen ismeretlenekkel, főként a gátlásaim miatt. Aztán a délutáni beszélgetésünk kapcsán Árpival rájöttem, hogy hajlandó vagyok túlértékelni a dolgokat és csak a szépet és jót meglátni, amit ez esetben negatívumnak tartok. Linnel nagyon sok mondanivalónk volt egymás számára, s nagyon nehéz volt nem megosztani mindent. A Tiszi nagyon meglepett azzal, hogy emlékezett a családom "származására", pedig nem is kellene tudnia.
Komáromba érve rögtön indulnom kellett volna Szomódra, de még be akartam nézni a testvéremhez a fagyizóba. Közben jött a fellángolás, hogy Linn is csatlakozna, de sajnos hazafele nem fért volna be (anyu reggel biciklivel ment). Sajnáltam, de úgy volt, hogy este találkozunk (végül elszámoltam magam, úgyhogy nem sikerült). Hazavittem, s amíg a ház előtt beszélgettünk, Kittiék mentek el mellettünk, tudtam, hogy a mamájához, ezért még beugrottam gyorsan oda is. Hamar Szomódra értem, összeszedtem magam, hogy mehessünk is a beiktatásra.
Egy élmény volt. Ennyi lelkészt egy helyen még nem láttam, s meglepően sokat ismertem közülök (délelőttről az ácsit is). Annyian voltak, hogy nekünk is csak véletlenül lett helyünk az egyik ismerős bácsi mellett, de az egyik másodunkokatesóm már nem volt ilyen szerencsés, ő végigállta a két órát magassarkúban. Inkább nem részletezném, minden pillanatát élveztem, csak azt sajnáltam, hogy nem lehetek még szomódibb, mint amennyire vagyok. S ha tudtam volna, hogy ennyi rokonnal és ismerőssel találkozom biztosan csinosabban öltözöm fel, de anyu nem tájékoztatott. A legjobban a volt földrajztanáromon lepődtem meg, s mint kiderült, a szőnyi gyülekezetbe jár (magam is rájöttem), de a leginkább annak a nagynénémnek örültem, akinek jelentős szerepe volt a tatabányai kórházban eltöltött (vagyis inkább a nem ott töltött) időszakaimra. Jó, hogy végre Árpival is tudtam beszélni valamennyit, pedig több óra is eltelt az előző óta és a fúvószenekar is kitett magáért. Na jó, tényleg kellett már! A mocsai tiszi is felismert, sőt ő köszönt rám, s szemmel láthatóan örült nekem, pedig régen volt már 2010 nyara, szerintem azóta nem is nagyon találkoztunk és a legutóbbi nem volt túl kedélyes. Kuti tiszi az ellenkező példa, pedig vele több szempontból is közelebbi kapcsolatom volt, persze ő is felismert, de el kellett gondolkoznia, talán nem kellene csodálkoznom ennyi ismerős arc között. A templom orgonistájával -aki szintén több helyről ismerősünk- is viszonylag sokat beszélgettünk, ő volt az, aki rögtön kiszúrta, hogy miért nem eszem, jellemző, pedig titkolni akartam (jó vicc), s büszke lehetek magamra, mert a sok süti ellenére is kitartottam egész nap, hozzáteszem, hogy már étvágyam sincs (plusz a gyógyszer). Alkoholt fogyasztottam volna, de aki vezet... Mégis Zétény volt a legaranyosabb, meg kellett említenem, még izomlázam is lett tőle (haha). A beiktatás folyamatát azért nem írom le, mert azt át kellett élni.
Nagybátyámtól elbúcsúzva a hazaúton folyamatosan törtek elő belőlem a gondolatok. Bevásároltunk, aztán hullafáradtan hazaérve már nem is volt már más vágyam, csak az ágyam.
