Ahogyan azt az előző bejegyzésemben említettem, előkerestem a műtétekkel kapcsolatos leleteimet és átfutottam magam rajtuk. A helyzet nem javult, nem szépültek meg a műtétek okai és eredményei sem. Most, hogy fél év már személyesen is köt az egészségügyhoz, egy kicsivel még jobban belelátok a dolgokba és így az is nyilvánvalóbb, hogy sosem lehetek elég hálás a tatabányai fül-orr-gégészetnek. Bár nekem volt némi protekcióm is, a kórházi tartózkodás akkor sem ér fel egy nyaralással, sőt mára már azt is tudom, hogy valamilyen szinten nálam is egyértelmű volt a hospitalizáció jelensége.
Okoskodhatom még ezekkel a dolgokkal, de nem kerülhetem el a már elkezdett beszámolóm lényegének feltárását. A 2010-es év az életemet változtatta meg.
Januárban volt egy középfülgyulladásom, ahogyan többször is kisebb koromban, mert a betegségek (megfázás, felső légúti fertőzések, stb.) gyakran a fülemre mentek át, de ennél többről szó sem volt soha. Akkoriban még rendszeresen úsztam, s ezután jó időre abba is hagytam - kénytelen voltam.
Az örök elégedetlenségnek is megvan az átka: áprilisban rohammentő vitt az iskolából a győri kórházba. Én nagyon féltem, egyedül a kórteremben, de talán attól még jobban, hogy mit szólnak majd a szüleim. Tanulságnak jó volt, soha többet fejjel a falnak. A vegetáriánusságomat ért támadások mind alaptalannak bizonytultak, ezt több orvos is alátámasztotta.
Ezután egy hét sem telt el, ismét kórházban kötöttem ki. Ezúttal a gyermekorvosomtól a sebészeten át a komáromi gyermekosztályra kerültem. Anyuval azt hittük, hogy csak a vizsgálatok folytatódnak, ezzel szemben, felfektettek a vizsgálóasztalra és infúziót kötöttek be. A vénáim elég rosszak, így össze-vissza szúrkáltak, úgy nézett ki a bal alkarom, kézfejem, mint egy gyakorlott drogosé. A vakbélgyulladás-gyanú vaklárma volt, a névnapomat mégis a négy nyomasztó fal között kellett töltenem.
Júniusban -a hittantábor előtt egy héttel- önmagától kilyukadt a dobhártyám, minden előzmény nélkül. Az ügyelet látott el, téves diagnosztikával vágtam neki a nyárnak. Nem mehettem a Balatonba és Montenegróban a tengertől is távolságot kellett tartanom.
Augusztus második felét az SZTK-ban töltöttem. Az az orvos látott el, aki korábban a nagymamámat is kezelte, helytelenül. Már számtalan antibiotikumot beszedtem, ezután Tatára küldött olyan időpontban, amikor rendelés sem volt, ő pedig továbbra sem csinált semmit. Anyu megelégelte az egészet és felhívta az unokatestvérét, aki Tatabányán műtősnő.
Szeptembertől elég gyakran voltunk a tatabányai fül-orr-gégészet vendégei. Kiderült, hogy milyen óriási a probléma és szerencsém van, hogy még időben jó kezekbe kerültem. A hónap végén volt az első "feltáró"-nak nevezett műtétem. Közösen az érzéstelenítés mellett döntöttünk, mert abból gyorsabban fel lehet épülni, illetve még ennél is fontosabb volt, hogy a műtét alatt folyamatos visszajelzést tudjak adni a történések közben. Ez sem volt éppen egy "kis műtét", ahogyan én azt sokszor emlegettem, csak a másikhoz viszonyítva.
Októberben, az őszi szünet előtt került sor a másodikra, a "nagy műtét"-re. Az ingolstadti tartózkodásom alatt anyu intézkedett, hogy mire hazajövök már "csak" a megelőző vizsgálatokra kelljen elmennem. Amíg Németországban voltam, egy szó sem esett a közelgő beavatkozásról, pedig rettegtem. Hazaérve anyu megkérdezte, hogy érdekel-e a műtét menete, én azonnal rávágtam az egyértelmű "igen"-t, aztán végighallgattam, ahogyan elmeséli a koponyám átfúrását, majd felvágását. Voltam EKG-n, CT-n, altatóorvosnál, hogy csak a legfontosabbakat említsem. Féltem, hogy nem ébredek fel és ettől az egész valósággá vált rémálomtól. Ebből csak azzal büszkélkedhetem, hogy a kórházigazgatótól kezdve mindenki bent volt a műtétemen és megkaptam a legjobb beteg díját. Idegentest, csontkinövések, daganatok, csontelváltozások, dobhártya hiánya. A plasztikai sebészet nem rossz! Pontosan két éve és két hónapja történt mindez.
Nem szépítek tovább, itt egy kép a már szép állapotban levő hegemről:
Mindkét kórházi tartózkodásom jelentősen rövidült a nagynéném által, mégis nagyon magányosnak és magatehetetlennek éreztem magam. A családom vállalta, hogy naponta visznek vizsgálatokra Tatabányára, hogy hazajöhessek - a kockázatot vállalni nem volt könnyű. Rajtuk és a fül-orr-gégészeten kívül másra nem is számíthattam. Nagyon sok bántást kaptam és törődést is nem várt személyektől. Nem akartam visszamenni az iskolába, nem akartam beszélni senkivel, nem akartam jópofizni, nem akartam, hogy érdeklődjönek, nem akartam senkinek sem a tudtára adni, hogy nem vagyok jól és nem is leszek soha. Súlyos betegség, 16 évesen olyan halláskárosodásom volt, hogy el sem hitték, s bár ezen sikerült javítani, bármikor felléphet egy rossz kimenetelű "betegség". Ritka volt és senki nem tudta, mitől van.A gólyatáboros megbetegedésem is ezért volt olyan félelmetes. Ezért nem lehetek állatorvos, pedig nekem ez jelentette a mindent, sosem felejtem el, s habár dietetikusként jó helyre kerültem végül, sok lenézést kapok, pedig megannyi belső és külső harcot kellett vívnom mindezért, nem is gondolná senki.
Röviden, tömören és kíméletesen ennyit szerettem volna, a részletekről nálam lehet érdeklődni. :)
