Elmentem arra az alkalomra, amely már régóta foglalkoztatott és - leginkább gyávaságból - korábban mégsem mentem el soha. Egy évig halogattam, majd amikor elköltöztem a városból, még inkább csökkentek az esélyek. Már megtanulhattam volna, hogy milyen állapotokban nem szabad komoly döntéseket hozni, ilyen pl. a fokozott adrenalin-, dopamin-, szerotonin- illetve endorfintermeléssel járó futás. A nagy örömben nehéz reálisan látni a helyzetet, mégis így döntöttem a kezelésemről a híd közepén. Majd másnap megismételve ezt a csodás készséget, a gyönyörű Duna mellett futva győzködtem magam, hogy itt a lehetőség, ennél jobb nem lesz. Gyorsan tervet módosítottam, minden percemet beosztva utaztam a fővárosba, hogy részt vegyek azon, ami ennyi ideje érdekel. Tény, egyedül nem mentem volna és hiába voltam másodmagammal, így is tartottam attól, hogy mi fogad majd. Egy kicsit ismerem, mégsem tudtam mire számítsak pontosan, féltem, hogy sok lesz, kényszernek érzem. Összességében pozitív volt, mindenki annyit vesz el és tesz hozzá, amennyit tud illetve szeretne. Lelki szabadság.