Az azért túlzás, hogy most lettem érett, az már megtörtént. Az pedig, hogy kaptam erről egy bizonyítványt, csak elkeserít, sírhatnékom támad tőle, akárhányszor eszembe jut. Ennek is vége, el kell fogadni, fel kell újra állni.

Bele is betegedtem rendesen. Az rendben van, hogy 2-3 kg-tól szabadultam meg, de nem is ettem napokig, a szokásosnál kevesebbet ittam, az alváshiányról nem is beszélve. Csak itt vallom be, hogy nagyon megijedtem. Ha nem mondom le másfélnapi programom, akkor biztosan nem lett volna elég az itthoni ágyhozkötöttség. Már nem a gyerek, hanem az idegosztály várna (ebben még egy poént is elrejtettem, fáj a májam a kacagástól). Csak okosan!

Leírtam, amit az előzményekről és az utóhatásáról szerettem volna, de most jöjjön a lényeg! A történetünk végső, ünnepélyes lezárása a bankett volt. Őszíntén szólva az eseménytől többet vártam, egyedül a hajókázás állta meg a helyét, de az sokszorosan! A lányokkal szokásosan elvoltunk, a fiúktól sem vártam mást, több meghívást is kaptam az este folyamán, hogy aztán sajnálatos módon mindegyiket visszautasíthassam. Persze Zsófinál is nagyon jól éreztem magam, csak kár, hogy elfelejtettek értem időben jönni. Elterveztem, ez volt a baj. Csalódtam is, még mindig nem szoktam hozzá.

"A" okozta ezt a csalódást, továbbra sem értem, hogy miért csinálja. Már nem is érdekel, hogy beszélünk-e még, csak magyarázatot várok. Miért kacsintgat és köszön külön? Miért jön oda hozzám és érdeklem őt? Miért énekel a szemembe nézve egy "szerelmes" dalt? Kiábrándulás. De rájöttem, hogy még találkoznunk kell és fogunk is. Éhgyomorra két-három abszint után számon is fogom kérni rajta.

"B" az én örök kérdésem. Akkora szeretet fűz hozzá, hogy képtelen vagyok rá haragudni. A mai napig ő ismer az egyik legjobban, szavak nélkül is, éppen ezért tud annyira fájni, ha meglátja az igazságot, amelyet mások észre sem vesznek, hiába mondom ki, vagy ül ki az arcomra. Túlságosan is hasonlítunk, ez okozta egykor a vesztünk. Ismét ellöktem magamtól, mert a szívem megkeményedett, így tudtam az eszemre hallgatni, de nem eléggé. Két évig vársz valamire, megkapod, hogy percekkel később elveszíthesd, hol igazságos ez? Megerősítést kaptam arról, amit mindig is tudtam, de olyan jó volt tőle hallani. Az érzésekről többet már csak a búcsúzás kapcsán. Ölelésünk közben mondott valamit, amire a reakcióm a következő volt: "Úgy utállak!", majd elindultam tőle, mire ő visszahúzott és a fülembe súgta: "Biztos vagy benne?", a válaszom csak ennyi volt: "Azt szeretem igazán, akit utálni is tudok.", még jobban magához ölelt, hogy közölhesse azt, amely lényegileg így hangzott: "Én sem véletlenül vagyok ilyen veled.", a sablont már a többiek is halhatták, még egymásra vetettünk egy utolsó, mély pillantást a sokadik puszi után, hogy ne várakoztassam tovább a többieket. Ketten egyként hagytuk el a süllyedő hajót, hogy aztán külön-külön visszaúszhassunk, mindkettőnk a fedélzeten maradt...

"C" nem hazudtolta meg önmagát, örülök, hogy semmi és senki nem állhat közénk és ő valahol belül ugyanaz maradt, akit mindig is szerettem benne. Ez a legfontosabb, más nem is számít. Köszönöm!

Méltó lezárás volt, a meg nem említettek dolgok is legalább olyannyira számottevőek, csak szerencsére számíthattam is rájuk. Így vagy úgy, szeretlek Lali bácsi 12.C osztálya!