Kissé bosszús voltam az elintéznivalók miatt, mert egyszer már mindegyiket megcsináltam, s mégis más hibájából vagy külső okokból adódóan kényszerültem újrakezdeni. Aztán mivel nem sportolhatok, vagy alig eszem napokig, vagy mindent töménytelenül, pedig étvágyam nincs, elég lelombozó.

Azt hiszem ennyit a negatívumokról. Ha mondjuk "időben" lefekszem, lett volna egy átlagos estém. És milyen jó, hogy nem tettem... Lássátok, olvassátok, értsétek meg!

Három okból szoktam a szobámban fel-alá járkálni:

1. ha ideges/kétségbeesett vagyok

2. ha tanulok/telefonálok

3. ha nem tudok mit kezdeni az érzelmeimmel

Jelenleg a harmadik történik. József Attila versek (M2) után jóéjt puszi Manonak, egy-egy pillantás Marcira, Lili-Palira, majd Sissy és a mély álom - gondoltam én. Mano és Sissy között arra figyeltem fel, hogy sms-t kaptam és itt minden megszűnt létezni körülöttem, mert nem akármilyen volt és nem is a szolgáltatótól.

Én-hiányzom-valakinek-és-ez-az-érzés-kölcsönös.

Nem vagyok az a bárkit közel engedek magamhoz típus, de ha valakit igen, akkor szeretek, szenvedek és bármit megteszek érte. Nem vagyok egyszerű eset, éppen ezért a barátaimtól sem kapom meg a jó barát kitüntetést. Szóval ha öngyilkosságot kísérelnék meg, nem írnék senkinek búcsúlevelet, mert hitt bennem. Ez nem azt jelenti, hogy ők nem tesznek meg mindent - ezt én nem is tudhatom, sőt lehet, hogy értékelnek, de nem tartanak jó barátnak, ezt érzi az ember. Szóljatok, ha tévedek, mert sokfélék vagytok és ez még nekem is morbid, persze attól még így gondolom. Nem vagyok költő, hogy bátran kijelenthessek bármit és ne legyen belőle félreértés, a magyarázkodás meg nem az én asztalom.

Talán egyszer szerettem igazán, s ő mégiscsak a legjobb barátom volt, mióta az eszemet tudom, ennek szomorú vége lett. Lettek falaim, közben mégis jött valaki, aki áttörte azokat, de neki minden egyes szava fájt, hogy szeret, az a legjobban. Persze voltak fellángolások, téves érzések, felejteni akarások, szabadulás a múlttól, amely mindig is az életem része lesz. Most pedig ott tartok, hogy feministának és megközelíthetetlennek tartanak, miközben már én magam sem hiszem, hogy valaha még működni fog a kémia, mert hát negyedszerre miért sikerülne... Mert a harmadik a jelenlegi életem, csak ez már akkor el volt rontva, mikor elkezdődött, mégsem akarom, hogy vége legyen. Ketten tudnak róla, egyikük megvet, pedig nem tudhatja milyen, mikor soha nem volt ilyen helyzetben, másikuk támogat, csak el-eltűnik az életemből. Szó, mi szó, most képtelen vagyok visszaírni, látni akarlak!

Tessék, ez nem arról szól, hogy éppen tanulok, pedig azt terveztem, hogy untatlak titeket napokig, hogy átérezzétek sanyarú sorsomat. Magam sem gondoltam, hogy ilyen mélyre ások, hogy meglássam, mennyi minden nincs rendben. Azt akarom, hogy olyan legyen, mint régen, amikor szerettek. Januári depresszív gondolatok. Nem vagyok szomorú, csak kicsit nehéz ezeket felhozni. Tudjátok mit? Szép volt, tán igaz sem volt. :)