Végre vége az első hétnek! Nem éreztem annyira hasznosnak, mint amennyire szerettem volna, bár az idősek otthonától kár többet várni. A követelmények viszont abszolút nincsenek összhangban sem a valósággal, sem a kreditek számával, így abszolút fölöslegesnek éreztem, hogy ennyit kell dolgozni vele. Már megszokhattam volna, de mindig van meglepetés. A jövő hét kérdéses, hogy mikor lesz szerződés... De miért is végezné bárki rendesen a feladatát? (Tisztelet a kivételnek csodás rendszerünkben.)
Egy hete vagyok beteg, az első néhány nap szörnyű volt. A kiinduló vizsgálatok miatt nem mertem gyógyszert használni, nehogy befolyásolja az eredményt, inkább szenvedtem. Esztergom most jó élmény volt, pedig ismét sokáig tartott, hiába pörgött jobban a vizsgálati sor. Legközelebb már kezdünk!
Egy mikrobiológiai eredmény miatt boldogan hívott fel az orvosom, hogy teljesen negatív, kinyomtatja és leadja a portán. Annyira örült a hírnek, ezért nem említettem neki, hogy néhány napja már a halálomon vagyok és ez az ő szakterülete. Hamarosan odaértem a klinikára, átvettem a leletem, majd minden erőmet összeszedve felhívtam, ha még bent van, vizsgáljon meg. Megleptem. Nehezen kérek segítséget és az elmúlt időszakhoz képest ez a mostani eltörpült, pedig nagyon fontos az általános hogylétem. Alapos és gondos, rábíznám az életem! (Bár a műtétek során ezt tettem, így nem olyan nagy szó.) Vele komfortos a betegségemről beszélgetni, ismét ő hozta szóba. Lelkiismeretfurdalásom volt, amiért csak úgy lerohantam, ő meg azonnal a segítségemre sietett. Most már jobban vagyok, írtam neki, mert úgy éreztem, nem köszöntem meg kellően, pedig tudnia kell, mennyire hálás vagyok.
Nem szeretem a változást, ha a komfortzónámon kívül esik. Olykor pedig vágyom rá és kell az újdonság, könnyen alkalmazkodom, ha megkívánja az élet. Fejben nagyon jó vagyok, egy csettintésre átalakítom az életem, ha attól jobb lesz vagy megvan az esély arra, hogy jobb lehet. Mégis nehezen fogadom el, ha tehetetlenül állok szemben egy-egy körülménnyel. Nem másokhoz, a hasonlóhoz, hanem mindig a sajátomhoz kell mérnem magamat.
Furcsának tűnhet, de tudom, hogy szerencsés vagyok a betegségemmel. Minden nézőpont kérdése. Persze nem mindig érzem így, de alapvetően jól vagyok és igyekszem tudatosan kezelni, másképp nem lehet. A bizonytalanság aggasztó és félek, hogy mi lesz később, de addig megteszek mindent, hogy a lehető legjobban alakuljon, pedig simán előfordulhat, hogy semmi értelme az erőfeszítéseimnek. Emiatt már kevés dolog hat meg, hiába a sok műtét, próbálkozás, újrakezdés, most tanultam meg igazán értékelni a világot. Az apró történéseket, mindent és nem csak azt, ami nekem örömet okoz. Én eddig is a leginkább szociálisan érzékeny típus voltam, de most még nagyobb figyelemmel kísérem az embereket. Van véleményem, de nem ítélek, ha rossz kedvem van, nem vetítem ki másokra, nem várok el többet, mint amennyit adni tudnak. Nehéz elmagyarázni, hogy ebben mi a nagy dolog és milyen formában lett fontosabb szerepe az életemben. Őszintén, nehéz mindig szeretettel fordulni a másik felé, legyen egy számodra kedves ember vagy egy ismeretlen idegen, pláne amikor nem vagy jól.
Jól kezelem az életem, vannak céljaim, állandósul a rendszerem, amit immáron sokadjára építek fel, számítva arra, hogy bármikor összedőlhet, mégsem örökös rettegésben élve. Tudom, hogyha fáradt vagyok, pihennem kell és végleg le kell szoknom arról, hogy megcsináljam az adott időpontban elvégzendő feladatokat, ha nem bírom már. Persze van kivétel, határidő, de próbálom megszervezni úgy, hogy ne az egészségem rovására menjen. Ha rendetlenség van a szobámban, ha nem válaszolok az üzenetekre, ha nem nézem végig a videót vagy jutok el a tervezett fejezet olvasásáig, nem dől össze a világ, megvár másnap, harmadnap is, amikor újra lesz elég erőm. Ezt a részét nehezen viselem, de amikor kiesnek a kezemből a tárgyak, elveszítem az egyensúlyomat, nem tudok koncentrálni, jelzi, hogy baj van. Nem súlyos, csak éppen annyira, hogy figyelmeztessen. Most már nagyon vágyom újra futni, úszni, felmerült bennem, hogy a hétvégén már illene, ezután viszont olyan fulladás és köhögőroham jött rám, hogy tudjam, ennek még nincs itt az ideje. Türelmes vagyok. A krónikus fáradtságomon és az emiatti lelkiismeretfurdalásomon kell még dolgoznom, de megoldom ezt is, biztos vagyok benne.
