A halál. Ó mily' borzasztó és félelmetes, meg persze titokzatos. (Miért? Hogyan? Örök kérdések.) Durva, elgondolkodtató, s leírhatatlan. Jellemezhető és jellemezhetetlen. Furcsa. A legrosszabb, hogy körülvesz. Szörnyű, hogyha látjuk, halljuk vagy éppen olvassuk, mi történik az országban, vagy akár a Földön. Elborzaszt a tudat, hogy egy pillanat alatt vége lehet az életnek, s ugyanúgy az is, ha hosszú szenvedések árán. Mégis kicsit örülünk, valahol legbelül hálát adunk, hogy nem velünk, nem a szeretteinkkel, barátainkkal, hozzátartozóinkkal, s hogy egyáltalán nem a közvetlen környezetükben történt.

Az elmúlt időszak (ami egyre tágabb határokat foglal magában) számunkra is hasonló. Nem katasztrófa, vagy inkább nem külső katasztrófa, nem kívülről látszó, nem tv-be, rádióba, újságokba (de gyászjelentés) illő, viszont lelket ölő. Nem sorolom. Nem fájdítom jobban a saját szívem. [...]

A következő mindent elárul: "Hétfőn nem csak te mész temetésre, kislányom..."

Megszakad a szívem, nem bírom már megemészteni. Hova raktározzak? Pedig keresztyén ember vagyok, református. Van hitem! Ennek ellenére vagy pont emellett...? [...]

József Attila: Bukj föl az árból (részlet)

"Meghalni lélekzetemet
fojtom vissza, ha nem versz bottal,
és úgy nézek farkasszemet,
emberarcú, a hiányoddal!"