Most már kiírom magamból. A szakdolgozat leadásával iszonyúan megkönnyebbültem, egy kisebb csoda, hogy sikerült összehoznom és utána felhőtlen boldogság töltött el majdnem egy teljes hétig. (Bocsánat, az iróniám.) De hogy ez nem tart sokáig, sejthettem volna. Folyamatosan rossz híreket kaptam, amelyek egyesével, külön-külön nem viseltek volna meg ennyire, de így együtt nagyon. A halálkérdés aktuális, rossz egyedül, folyton eszembe jut.

Jelenleg egy biztos pont van az életemben: a futás. Vannak céljaim, eddig jól haladok, magamnak bizonyítok, senki másnak. Illetve példa lehetne, hogy a kitartás és az akarat nem ismer határokat, nincs lehetetlen. Az edzéstervemen és a táplálkozásomon még van mit javítani, de egész jól tartom. Sokat változtam, mégis mást látok magamon és mást a tükörben. Sokan aggódnak értem, nincs miért. Jól vagyok, tünetmentes és hiszem, hogy ebben nagy szerepe van a megalkotott szabályaimnak. Amíg tudom tartani a kereteket, higgyetek bennem!

Nevetségesnek tűnhet, hogy milyen félelmeim vannak a betegség kapcsán, viszont megtanultam, hogy mindenkinek a maga problémája a legnagyobb a saját életében, nem szabad lebecsülni a semmiségnek tűnőt sem. Félek a hajhullástól, a kiütésektől, az akaratlan hízástól, a járásképtelenségtől, a mentális funkciók romlásától, a bénulástól, a kerekesszéktől, a gyógyszer mellékhatásaitól, a visszaeséstől és a változástól. Ha ez nem lenne elég, még az orvosom is megijesztett, hogy az alacsony pulzusszámom és a sportszív kialakulása nem veszélytelen dolog.

Tartok a viszontlátástól, hamarosan eljön. Amikor azt hitte, hogy utoljára találkozunk, szerelmet vallott, én meg nem viszonoztam. Értelme nem volt, nem változtatott volna semmin, de tudhatta volna, hogy nekem ő mennyire.