Szégyenfutás. Először ezt a címet akartam adni a bejegyzésnek. Aztán mélyebbre ástam és rájöttem mennyi sikerélmény van mögötte. Futottam, közben volt lábtörés, egyéb műtét, újrakezdés. Aztán egyszer csak tönkrement az egyik térdem, ortopédia, gyógytorna, kinesio tape, krémek és rögzítők. Új futócipő, rájöttem a siker kulcsára, végül magam hoztam helyre. Csodás versenysorozat: első helyezett, csapatfutások, jótékonysági futás, egyéni félmaraton. Úgy éreztem, hogy megállíthatatlan vagyok. Aztán elkezdődött az év, amit szinte végig kórházban töltöttem, műtétek, rehabilitáció, tiltások és meghiúsult álmok, de nagyon akartam. Azt hittem, hogy újra enyém a döntés, hazai futás, harmadik helyezés, kórház utáni félmaraton, jótékony futás, őszi versenyfutások, edzések nélkül. Elment a kedvem, tudtam, hogy nem vagyok a régi, nulla immunrendszer, még egy műtét. Egy újabb év, újabb célkitűzések, régi álmok megvalósítása. Ismét egy félmaraton edzés nélkül, nem evés, kényszerfekvés mellett, de sikerült. Aztán az első itthoni nekifutásra hatalmasat estem, felszakadt a térdem, de nem baj, megállíthatatlan vagyok. Rosszullét, kimerültség, depresszív hozzáállás, de én nem adom fel soha. Mindezek után egy héten belül hat futóedzés, az egy nap kihagyás pedig két óra intenzív séta és egy hosszú úszás miatt volt, persze még akkor is égett bennem a vágy. Próbáltam agyból és nem szívből futni, de túl magasra teszem a mércét magamnak. Már nagyon jól sikerül tartani, hogy ne a tempóra figyeljek, mert nem számít az idő, csak a táv, most erre gyúrok. Eljött a kritikus hetedik nap, amikor csak egy lazát szerettem volna futni, de lesérültem és nem értem hogyan, mitől, miért, a térdemnek ezen a részén még sosem éreztem fájdalmat. Persze az zavar nagyon, hogy nem tudtam lefutni a tervezettet és visszatérve az elejére: szégyen volt hazasétálni, vagy inkább vánszorogni, az edzésnaplóban rögzíteni még rosszabb. Fejben beosztottam, hogy mikor kell pihenőnapot tartanom, pont most jött volna, de közben teljesíteni kell a heti célkitűzéseket a hosszabb távú terveimhez. Bosszantó a kudarc és mérges vagyok, haragszom magamra, másokra, a világra, amiért folyton lenyom. Hihetetlen, hogy másfél évtizedes futómúlt után még mindig van mit tanulnom, ez egyben csodás, mert tudok fejlődni, de szomorú, ha visszaesek ugyanazokba a hibákba vagy legalábbis hasonlókba. Versenyezni akarok, ami bizonyítja, hogy az edzések meghozzák a várt hatást, hogy van eredménye a munkámnak. Napok óta fejfájással kelek és egészen addig a pontig szenvedek, amíg nem jutok ki a friss levegőre futni. Talán túlzásnak hangzik, de nem az, tényleg így van. Hiszem, hogy ami jó a lelkemnek, a testemnek is segít. Ez pedig most nagyon kell, mert a vizsgálatok, kezelések miatt nem választhatom az egyszerűbb, gyorsabb megoldást, azaz a gyógyszert. Nem tudom mit várok magamtól, vagy mire számítottam, ez a terhelés a teljesen egészséges, jó állapotban lévő énemnek is sok lett volna, nem két perc, míg visszahozom magam a legideálisabb szintre. Azt remélem, hogy az én terveim egyeznek az előre megírttal...