Rohan el mellettem a világ és én megélem, lemaradok, élvezem, kihasználom, elszalasztom, bosszankodom. A leépítéssel jól haladok, de még korántsem végeztem vele. Elkezdtem lejegyzetelni az engem ért hatásokat, így nincs a kényszer, hogy rögtön leírjam ide, de mégis sorra kerülhet, gondolkozhatok rajta később, mert bár az előrelépés érdekében az azonnali reakció lenne jobb a saját életemnek, de nem mindig tehetem meg a külső kényszer miatt.

Leblokkolok, nem tudom kifejezni azt sem, amit már százszor átgondoltam, persze később már megint okos vagyok és egyértelműnek tűnik minden. Próbálok lazább lenni, hülye elvek és elvárások, elfelejthetném már őket. Van jó példa mellettem, de néha mintha szánt szándékkal ellenkeznék, máskor pedig automatikusan jön az elutasítás. Őszintén nem tudom, hogy melyik a rosszabb.

Sokan azt gondolják, hogy nyaralok. Lenne okom, mégsem tehetem meg. Nem a döntő többség, de szerencsére van, aki törődik velem és talán azért is kellett az életembe újra ez a szörnyűség, hogy tudjak szelektálni.

És végezetül a legaktuálisabb párbeszédrészlet: -Hogy van? -Már nem merek mondani semmit... (őszinte nevetés)