Akivel ma (vagy akár tegnap) jót tettem, jelentkezzen! Senki.

Tegnap este nem jött a busz (tényleg nem), húsz perc után már hazaküldtem Dávidot, hogy ne fagyoskodjon velem. Miután meghalt a telefonom és a testvérem még húsz perc hidegre ítélt volna, felhívtam Árpit, hogy mentsen meg a fagyhaláltól, sőt a családom önelégült (nem mellesleg jogtalan) megjegyzéseitől is megszabadított azzal, hogy hazaszállított.

Ma (tényleg) sikerült lekésnem a buszt. Ha akarnám, ráfoghatnám Linnre és Árpira, hogy szóval tartottak, de az az igazság, hogy kb. két napja állandóan folyik belőlem a szó mindenféléről, az egyik dologról eszembe jut egy másik (általában így vagyok vele, csak most meg is osztom másokkal) és ennek nincs vége, folytatódna tovább a végtelenségig. Meg egyébként nem szoktak érdekelni a buszok, öt év alatt nem sikerült hozzászoknom, hogy nekem kéne a menetrendhez igazodnom, nem pedig fordítva. Ha lekésem, hát lekésem. Viszont ma megbeszéltem Pattival, hogy egy busszal megyünk ki hozzánk, csak különböző helyen szállunk fel, őt későn hívtam (pont akkor vett jegyet), úgyhogy már száguldozott a cél felé. Aztán felhívtam anyut, aki a "legmegfelelőbb" hangsúllyal adta tovább tesómnak a telefont, majd ő a "két sör lesz" szlogen után hajlandó volt eljönni értem. Linn egy darabig, Árpi végig asszisztálta a várakozásom. Már szétáradt bennem a bűntudat, hogy ennyi figyelmet kapok és akaratlanul is kihasználom ezt, pedig csak a túlzott jókedvem miatt vagyok ennyire szétszórt. Ahogyan sejtettem, nekem kellett hazáig vezetnem (ezzel az érzéssel nem volt hozzá semmi kedvem), de aztán jóra fordultak a dolgok, elugrottam Pattiért (mert ő addig az egyik ismerőséhez ment) és visszaállt az élet a régi kerékvágásba. Tény és való, hogy egy jó ideig hallgathatom még, hogy mennyire nem értek én a buszokhoz, hiteltelenné váltam ezzel kapcsolatban. Alig várom, hogy ne legyek megint buszfüggő! (Jó idő, ezért követellek!)

Szóval a konklúzió az, hogy hiába teszek mással rosszat, mindig az haragszik rám, akinek a legkevesebb köze van az egészhez. Nyilván nagyon lesarkítva kell érteni a dolgokat (már magam sem tudom, mit írtam), mert nem ennyire súlyos, de legalább pontosan jellemzi a helyzetet. Köszönöm a megértést, a türelmet és a szeretetet. Na jó, egészen tényszerű leszek: örülök, hogy olyan emberek vesznek körül, akik szívesen (!) elviselik a ritkán előforduló (:D) idiótaságaimat.

(Lassan többször vagyok ironikus, mint ahányszor nem, és tényleg ömlik belőlem a szó, csaknem ajándékot érdemel az, aki képes végigolvasni.)