Szinte minden porcikámban érzem a fájdalmat. Elfáradtam, jelzi a testem, hogy most pihennem kell, pedig a gondolataimban még erős a vágy néhány kilométerre, egy plusz feladatra, bármilyen tevékenységre. Minden megmozdulás emlékeztet arra, hogy élek, mert gyenge, fárad, fáj, bizsereg vagy zsibbad. Korábban nem tudtam ennyire értékelni ezeket a kellemetlen érzéseket, de már kifejezetten örülök, ha megmutatja a határokat, mert egyértelműsíti, hogy működöm. Hiába vagyok erős, kitartó, olykor már-már legyőzhetetlennek tűnő, regenerálódni kell, határokat szabni és felkészültnek lenni. Nem szeretném elkiabálni, mégis tény, hogy jó úton haladok a kitűzött cél felé. A változás szele megérintett és rádöbbentett a prioritásokra. Amíg tudok járni, rendesen funkcionálnak a testrészeim és  támaszkodhatok az érzékszerveimre, nem lehet okom panaszra, tenni kell érte, hogy ez minél tovább így is maradjon. A fájdalomküszöb mértéke fejleszthető tulajdonság és maga a fájdalom többnyire elhanyagolható szempont, mondom én, az örökös túlélő.