Az örömtől, a szeretettől, a fáradtságtól, a hiánytól, a veszteségtől, a kimerültségtől, a törődéstől, a gyásztól, az odafigyeléstől, a fájdalomtól, a kegyetlenségtől. Attól, hogy tönkreteszem magam és attól, amit kapok. A sorrend nem számít.

Már nem az első ember ajánlotta nekem a pszichológust, aggaszt. Nem szeretném felszakítani a sebeket, de valahol mégis félek, hogy az egészségem látja kárát. A lelkem jól van, majdnem.

A családért mindent. Röpke három óra alvás után ismét a volán mögé ültem, ebből lett egy kétórás programom. Csupán két órám maradt a lefekvésig. A hajmosásnál még tartottam magam, a fájdalom nem adott szabad utat a könnyeimnek. A zuhanyzásnál már nem volt ilyen egyszerű, de amint kiszálltam a kádból, már nyoma sem volt, csak a vízcseppnek. A fogmosás volt a következő kritikus pont volt, újra előtörtek a könnyek, de a fogkefém lerakásával mindez megszűnt. Harmadjára az arcom tisztítása hozta a nehézséget, a vörössé sírt szemeim miatt az arckrémmel is várnom kellett. A fürdőszobát elhagyva ismét az erős -bár kissé megtört- Csilla képe látszott csak.

Nem akarok temetésre menni, nem akarok szembesülni a ténnyel, nem akarom hogy tudatosuljon bennem, nem akarok a gyászszertartás után hazajönni, összepakolni és úgy tenni, mintha mi sem történt volna. De kell a távolság, végre menekülhetek. Nem akarok boldognak tűnni, mikor nem vagyok az. Mások szenvednek, kínozzák őket és fáj, hogy nem tehetek ellene semmit, hogy nem segíthetek, hogy létezik ilyen.

És még mindig állatorvos szeretnék lenni, fáj a szívem. Nekem a Mano a mindenem.

Most még a nyakam is megrándult a nagy igyekezetben. Hiába akinek egyszer átfúrták a koponyáját, ne hősködjön többet a hirtelen fejmozdulataival. Ennek soha nem lesz vége, életeim végéig kísér majd, a legszebb, hogy mindenhol fáj, kívül-belül.

Még előkészítem a fekete ruhám és tíz órakor már alszom is.