„De hát mit tegyek? Ilyen a természetem, nem tudok védekezni ellene. És már nem is akarok. Egyszerűen vonz a távol, egyre jobban, egyre erősebben... Mindig azt remélem, hogy valahol nyugalmat találhatok.”
„Nem, nem szabad rá gondolnom. Ezt a szabályt igyekeztem a lehető legszigorúbban betartani. Persze, nem mindig sikerült: hiszen csak ember vagyok. De egyre jobban ment, úgyhogy most más sokszor napokra sikerült megszabadulnom a fájdalomtól. Ennek persze ára volt: a szűnni nem akaró érzéketlenség. Választhattam a fájdalom és a semmi között, és én a semmit választottam.”
„És mégis úgy tűnt, túl tudom élni ezt is. Tudatomnál voltam, éreztem a veszteség fájdalmát, amely a mellkasomból sugárzott szét, és pusztító hullámokat küldött a végtagjaimba és a fejembe - de el tudtam viselni. Túléltem. Nem mintha a fájdalom gyöngült volna az idők folyamán, hanem mintha én erősödtem volna hozzá, hogy el tudjam viselni.”
