Futás közben - ami elég gyakori - sokszor eszembe jut, hogy írnom kellene. Mert szeretek írni, mert van miről írni, csak nem jutok el odáig, hogy írjak is. Számtalan dolog foglalkoztat, nehéz és egyben izgalmas időszakot élek meg. Nem szeretnék konkrétumokat kijelenteni, mert egyrészt folyamatosan változik körülöttem minden, másrészt nem szeretem elkiabálni a bizonytalant. Próbálom lezárni a múltat, elengedni a fájó pontokat, a lényegtelent, könnyű szívvel továbbmenni, azt hiszem ez a lényeg. Talán megfoghatatlan, mégis magyarázatul szolgálhat.

Elveszíteni barátokat, csalódni a megszokottban, új ismerősökre szert tenni, fájdalommal küzdeni, élményeket szerezni, kimondani a tabut, sikereket átélni, kihívásokkal szembenézni. Örökös körforgás az élet!

A kötelességekkel nem haladok, halogatom, elodázom, pedig helyettem nem csinálja meg senki. Őrült módon hiszek az eltervezettben, a táplálkozás és a testedzés rabja vagyok. Aggódnak értem, lebeszélnek a folytatásról, én meg egyre többre vágyom. Nem alszom eleget, többet tervezek be egy napra, mint amennyivel elbírok, túl sokat szeretnék megcsinálni, nehéz belátni, ha nem sikerül. Előfordul, hogy kiesik fél nap, lelkiismeretfurdalásom van, ha nem vagyok jól és emiatt pihenek, pedig ez elengedhetetlen a jóllétemhez.

Bőven érnek pozitív dolgok. Sokat tettem azért, hogy jól legyek, egészségesen táplálkozom, elértem az ideális testsúlyom, rendszeresen futok, teljesen kiiktattam az alkoholt, nem dohányzom, elkezdődött a kezelésem. Fejlődtem a szakmában, egyéni és csoportos tanácsadásokat tartottam. Egy laza, jól eső futással félmaratoni csúcsot döntöttem. Élményterápiával táboroztattam, ezúttal a legnagyobb fiúkat kaptam. A betegségem vízválasztó, van akivel olyan természetes, könnyed téma, mintha mindig az életem része lett volna, hálás vagyok érte.

Akármennyire fáj, el kell engedni embereket, ha már elveszett a közös nevező és eltávolodtunk, megszokásból nincs értelme folytatni. Többeknél tartok most itt. Próbálok elfelejteni valakit, akiért teljesen odavagyok, még a beismerés is szörnyű. Szerintem kedvelne, ha igazán ismerne, de mindig elszúrom. Amikor pedig végre bátor vagyok, a körülmények nem kedveznek. Jó megoldásnak tűnt, hogy mással feledtessem, nem jött össze.

Sok a halál. Családtag, barát és tanár. Hihetetlen, megdöbbentő, fájdalmas. Megküzdeni a tudattal, elfogadni és elengedni a miérteket. Nyomasztó és szívbemarkoló egyaránt, ott motoszkál a mindennapokban. Hogyan tovább?

Aktualitás a magyar költészet napjára, örök kedvencemtől, József Attila tollából:

"Igaz-e, hogy érezlek most is,
Amikor messzire vagy tőlem?
Mért hagytál el, hogyha kívánsz,
Ha bennem lehetsz csak ünneplőben?"

Sok kérdés merül fel bennem mostanában. Nehéz megküzdeni a miértekkel, okokat keresni, választ találni. Hogy ki vagyok? Hát kivagyok! Semmi sem elég jó, elvárások, megfelelési kényszer, örökös nyomás. Szörnyű belegondolni, feldolgozhatatlannak tűnik, mégis átérzem. A hiánya nyomasztó, bűntudatom van, amiért haragudtam.

Kettőjüket szerettem igazán, mikor az egyik felbukkan az életemben, a másik nyom nélkül eltűnik. Mindig rájövök, hogy senkit sem szabad közel engedni magamhoz, mert minél jobban szereted, annál nagyobb fájdalmat okoz. Nekem erre nincs szükségem, fáj enélkül is. Próbáltam elengedni az interjún a személyes sérelmeim, amikor megkértek, hogy idézzek fel egy konkrét szituációt, így hát hirtelen mást ástam elő, kevésbé volt hiteles.

Sokan nem gondolnák, hogy a kemény álca mögött mekkora szív lapul. Én tudtam, ezért szerettem meg ennyire. Sokszor eszembe jutott, mi lett volna, ha... Most boldog, nélkülem. A szívembe hatolt az a kijelentése, hogy "mindenki arra vágyik igazán, ami neki nem adatott meg". Sokszor túlzottan materialista és racionális volt, most családot, gyerekeket szeretne és én őszintén remélem és kívánom, hogy jól alakuljon az élete. Mert még mindig.

Azt hiszed, hogy van valaki az életedben, akire mindig számíthatsz. Nem kell a napi szintű jelenlét, de tudod, hogy ott van és csak egy telefonhívás vagy egy üzenet és a segítségedre siet. Mindegy a távolság, a körülmények, amikor szeretnéd, hogy melletted legyen, támogat. Csinálhatsz hülyeséget, érhet bármi rossz, előtte nem szégyen megosztani, vele nem kínos átélni. Ennyi idő után úgy gondolod, hogy ő mindig ott lesz melletted, kölcsönösen fontosak vagytok egymásnak, a biztos pont. Aztán egyszer csak nem egyezik a nézőpont, ami nem is lenne baj, de elfogadhatatlan számodra a kifogás és úgy érzed, hogy ami volt, nincs már többé. Bánt a dolog, hiába gondolod úgy, hogy nincs értelme tovább küzdeni. Még nincs vége, de hogy az elmúlás vagy a hiány fáj jobban, ki tudja?!

Most már kiírom magamból. A szakdolgozat leadásával iszonyúan megkönnyebbültem, egy kisebb csoda, hogy sikerült összehoznom és utána felhőtlen boldogság töltött el majdnem egy teljes hétig. (Bocsánat, az iróniám.) De hogy ez nem tart sokáig, sejthettem volna. Folyamatosan rossz híreket kaptam, amelyek egyesével, külön-külön nem viseltek volna meg ennyire, de így együtt nagyon. A halálkérdés aktuális, rossz egyedül, folyton eszembe jut.

Jelenleg egy biztos pont van az életemben: a futás. Vannak céljaim, eddig jól haladok, magamnak bizonyítok, senki másnak. Illetve példa lehetne, hogy a kitartás és az akarat nem ismer határokat, nincs lehetetlen. Az edzéstervemen és a táplálkozásomon még van mit javítani, de egész jól tartom. Sokat változtam, mégis mást látok magamon és mást a tükörben. Sokan aggódnak értem, nincs miért. Jól vagyok, tünetmentes és hiszem, hogy ebben nagy szerepe van a megalkotott szabályaimnak. Amíg tudom tartani a kereteket, higgyetek bennem!

Nevetségesnek tűnhet, hogy milyen félelmeim vannak a betegség kapcsán, viszont megtanultam, hogy mindenkinek a maga problémája a legnagyobb a saját életében, nem szabad lebecsülni a semmiségnek tűnőt sem. Félek a hajhullástól, a kiütésektől, az akaratlan hízástól, a járásképtelenségtől, a mentális funkciók romlásától, a bénulástól, a kerekesszéktől, a gyógyszer mellékhatásaitól, a visszaeséstől és a változástól. Ha ez nem lenne elég, még az orvosom is megijesztett, hogy az alacsony pulzusszámom és a sportszív kialakulása nem veszélytelen dolog.

Tartok a viszontlátástól, hamarosan eljön. Amikor azt hitte, hogy utoljára találkozunk, szerelmet vallott, én meg nem viszonoztam. Értelme nem volt, nem változtatott volna semmin, de tudhatta volna, hogy nekem ő mennyire.

József Attila: A halálról

Vas-öltönyben előttem áll
A szomorú, néma halál.
Hideg csókja
Nem izgatja
Sóhajtó kebelem.

Dörrenés s nem él az élet,
Futó ábránd, a multé lett.
Nem marasztja,
Már eladta
Hevítő szerelem.

Előttem áll s torkon ragad!
- Életmentő hát nem akad? -
Tovább nem vár,
S én? - megyek már
Siratva életem.

1921. ápr. 11.

Úgy elfelejtette mindenki, de én azért kellően megajándékoztam magam. Másfél órába annyi minden belefért: hazaértem, átöltöztem, lefutottam a napi távot, ismét átöltöztem, ebédeltem (mérésssel együtt), elkészültem és mentünk a gyerekért a bölcsődébe, aztán hazavittük és meglátogattuk a családot. Ez a szuper időbeosztás lenne a cél a továbbiakban is, nekem ez az ünnep. Meg az, hogy csoki, süti helyett salátaféléket, alternatív gabonákat és a most debütáló csökkentett cukortartalmú túró rudit kaptam, a szakma és az elhivatottság átka, azaz ajándéka.

Három napja azon gondolkozom, hogy a sebészeten azért kérdezett minket és nézett meg a hozzátartozó srác, mert ismerős vagyok neki vagy azért, mert iszonyúan jól áll nekem a teljes fehér ruházat?! Nem nagyképűség, sőt hatalmas dolog, ha még én is meg vagyok elégedve, pedig a fehér nem az én színem. (Inkább a fekete, már kezdem érteni a kontrasztot, elég viccesek lehettünk egymás mellett, az orvosom és én. Pedig én meg voltam róla győződve, hogy a gyászruha nekem való.) Persze azóta nem kerestem rá, hogy tényleg ő volt-e, akire gondolok, csak most és tényleg. Bizarr és illúzióromboló, ezek szerint mégsem a fehér a csáberőm, pedig én azt hittem, szomorú...

Nem a blogtól, csak a napi bejegyzésektől. Szép volt, jó volt, de jelenleg ennyire futotta. Szeretem vezetni, megosztani, visszaolvasni, mégsem fér bele ilyen szinten. Kicsit fáj érte a szívem, egy hónap alatt ismét szokássá vált, viszont most minden percre szükségem van. Ideiglenesen viszlát, megint rendszertelenül, de jövök még!