Hazajöttem és nem számít, hogy este van és hideg, még az sem, hogy esik az eső. Minket kemény fából faragtak, így hát nekiindultunk egy kiadós sétának. Gumicsizmát, kapucnit fel, Manora esőkabátot, meg ne ázzon-fázzon. Ő kissé meg volt zavarodva, össze-vissza rohangált, de most még ezt is elnéztem neki, vezesse csak le a benne felgyűlő energiaáradatot. Sőt, időközben azt is hagytam, hogy ugasson kedvére, hiszen végül is én milyen jogon mondom neki, hogy ne tegye közzé büszkeségét-boldogságát, hogy ő ilyenkor is sétálhat, ha nekem sem mondhatja azt senki, hogy ne beszéljek?! És ráadásul minden pocsolyát végigivott, mint aki nem kap vizet otthon. Mindeközben a nosztalgia is rám tört... Milyen jó volt régen hajnalban felkelni nyáron, hogy séta közben gondtalanul nézhessük a napfelkeltét. Hát ilyen sem lesz már.