Rettentően hálás vagyok azért, hogy tegnap este nem született meg "egy bizonyos" bejegyzés. Tudni kell, hogy nagyon feldúlt voltam, indulatos, elkeseredett és sírós. A fáradtság és a kimerültség az oka.

Amikor úgy indul a napod, hogy kialvatlan vagy (tény, én nem mentem el aludni, de ez nem bűntudatkeltés) és még reggelizni sem tudsz normálisan (nálam ez kihagyhatatlan, van előzménye), futsz a buszra (bár mindig, de anyukád sem vár meg), próbálsz aludni a vonaton (mert nincs erőd máshoz), beérsz az iskolába, ahol egész nap rohangálsz, mert sok minden rádszakadt (nem panaszként, imádom az osztályom), aztán duplamagyaron a kedvenc költődet elemzik (utálom az analizálást, nem kéne szétszedni a verseit), de előtte még összeszeded életed legrosszabb jegyét irodalomból (bár még nem kaptam meg, majd jövő héten), mert még azt sem tudod hol vagy (tény, sokat hiányoztam), amikor ebédelhetnél, mert lyukasórád van, de te inkább bemész németre a tizenharmadik századi történelmet tanulmányozni (abszurd tőlem), mert részt veszel egy projektben, amire felkértek, aztán táncolsz két órát a szalagavatóra (ami egy hét múlva lesz), de kiderül, hogy az egész eddigi nem úgy lesz, mint gondoltuk (nyilván látom a fényt az alagút végén és hiszek magunkban, csak kiábrándító volt), végül a már előre megbeszélt vásárlás nem úgy sül el anyukáddal, ahogyan tervezted (pedig te igyekeztél és nem vesztél össze vele az első percben), sőt nagyon megalázónak érzed a helyzetet, ha abban a városban kiabál veled, ahol a fél életed töltöd (pedig próbálod elmagyarázni neki, hogy az összeesés szélén állsz és ez nem a te napod, de ő csak mondja a magáét) és nem képes veled valami ehetőt venni (kint megvárt), amikor egész nap nem volt időd, hogy egyél, közben pedig állandóan felhozza, hogy helytelenül és rendszertelenül étkezel (pedig szoktam, sokat is), majd az áruházban leül, hogy nézz körül és majd szólj, ha tetszik egy ruha (már szólni sem mersz), majd miután túlteszed magad a büszkeségen, rádöbbensz, hogy nem jó rád a ruha (egyik sem), a teljes kudarc után nem várod meg, hogy végezzen a szülőivel (pedig így beszéltük meg), hanem hazajössz egy órával hamarabb és emiatt lemondasz valakit, aki fontos neked és nem vagy képes felhívni azt a két embert, akire mindig számíthatsz (mert nem akarod a negativitást sugározni) és a legváratlanabb pillanatokban sírod el magad, pedig utálsz az utcán, egy gyorsétteremben, a plázában, a vonaton, a buszon könnyezni.

Aztán hazaérsz és a kutyád (Mano, nagyon szeretlek) vigasztal meg, majd teljesen elzárva magad a külvilágtól, alszol reggelig. De legalább utólag visszagondolva csak egy rossz álom marad és újra vidáman nézel neki a következő napnak. :)