A félév elején még kacsintgattam a mikrobiológia irányába, aztán a sorozatos sikertelenségek miatt lemondtam képzeteimről. Már annyira rettegtem tőle, hogy húztam-halasztottam a beszámolást, pedig jól tudom az anyagot, de ez a teszt egyszerűen nem megy. Aztán végül ma azt mondta a tanárnő, hogy már annyi stressz ért, ne azon az egy ponton múljék, így nem kellett megírnom és az óra is egészen élvezetes volt az első sorból. :)

Okoztam magamnak egy szörnyű időszakot ezzel a izgalommal. A másik blogomat most meghazudtolom: ittam kávét, nem is egyet és rosszabb hatással van rám, mint az alkohol, ennyit soha többet. Délutánra már annyira kivoltam - mert csak banánt sikerült addig fogyasztanom, hogy elbúcsúzom a koffeintől és továbbra is az alvást választom. És még az infokommunikációs százalékom is javult, mert a tanár úr belátta, hogy rosszul súlyozta a könyvtári-infó kérdéseket. :)

Éjszaka a Mano képeit néztem és sírtam, még mindig bennem van, hogy otthon majd vár rám... És nem! Néhány tekintetben iszonyúan paranoiás lettem és maradtam. Folyamatosan aggódok, hogy meghal a Marci és elfog a rossz érzés, ha valakit nem érek el, első reakcióm, hogy biztos valami szörnyű történt. A mi családunk el van átkozva rendesen. Magdi (a nagynéném, akik műtöttek) anyukáját pár hete temették el és most az apukája ment utána. Nem tudom, hogyan lehet kibírni, amikor egy hónapon belül veszíted el mindkét szülődet.