Mert sehova sem tartozom igazán. Azt hiszem, a skatulyázásnak is megvan a jó oldala. Azt tudom, hogy milyen voltam és milyen szeretnék lenni. De arról fogalmam sincs, hogy ki vagyok jelenleg és azt sem, hogy merre tartok.

Tegnap írt nekem. Minden pillanatban megmosolyogtat, amikor eszembe jut. Nem számítottam rá, hogy a majd egyszer megvalósulhat. Nem akartam, csak úgy jött, talán ezért. Mégis képtelen voltam megnyitni a kedves kérdést és válaszolni rá, húztam az időt. Amennyire örültem neki tegnap, ma annyira tartok tőle.  De megtettem.

Már egészen jól megy a "nyugodj meg, nincs semmi baj" ismételgetése, egyszer talán hatása is lesz...

Fogadalom, amire mindig emlékeztetnem kell magamat, mert hajlamos vagyok elfelejteni. Újdonságok, lehetőségek, kihívások, komfortzóna elhagyása. Eddig abszolút pozitív a hatás, a sikerélmény garantált, de van még mit javítani. A legutóbbi megmosolyogtat, olyan ambivalens, mint én vagyok... :)

Ahelyett, hogy sírnék, inkább kinevetlek!

Ma félmaratont kellett volna futnom, ma kutyasuliban kellett volna lennem, ma templomba kellett volna mennem. Egyiket sem tettem. Beteg lettem és pánikolok, nem tudok tanulni, ez a legnagyobb baj. Legyen vége!

Volt mindkettőből az elmúlt időszakban, tudatosan kerültem a feldolgozást, de mostanra megérett a bejegyzéshez. Kaptam sok biztatást, hogy képes vagyok rá, amiért nem tudok elég hálás lenni. A másik oldal pedig évek óta elhiteti velem, hogy nem  tudom megcsinálni, kétségek között tart, hogy én ugyanaz a kitartó, okos, szorgalmas lány vagyok-e, mint korábban, aki soha nem adja fel. Szégyellem magam, amikor csak vagyok és nem teszek semmit. Ez a motiváció hiányára utal, hogy nincs miért, nincs kiért, elveszett az ok, a cél. Persze ott van az is, hogy nem válthatom meg a világot, nem hibáztathatom magam, amiért nem tudom befolyásolni a megváltoztathatatlant. Legyen az az egészségem, a magánéletem, a vizsgáim, a környezetem. Túl sokat foglalkozom külső tényezőkkel, túlságosan empatikus, szociális lény vagyok, pedig nem engedhetem meg magamnak, hogy a körülmények ilyen hatással legyenek rám. Az önismeret bizarr dolog.

Sok meghatározó pillanat van az életben, egy intenzív hétvége csodaországban számos ilyen alkalmat tartogat. Az önismeret skáláján megdöbbentő távolságokat lehet átlépni. Vannak korlátaim, amelyekkel egyszer sikerül leszámolni, máskor viszont nem. De itt nem számít, lehetsz bárki. Nem fontos, hogy csaknem két éve nem láttuk egymást, amikor odarohan hozzám és a néma ölelésből árad az őszinte szeretet, úgy érzem nincs lehetetlen, többet mond minden szónál. Kívánom, hogy minél többen éljék át ezt a fantasztikus érzést, ami csak itt történhet meg.

Először beleszerettem a legjobb barátomba, később kiderült, hogy az érzés kölcsönös volt, csak nem mertük közölni egymással. Aztán olyan ember lett fontos, akiről nem is gondoltam volna, mert foglalt volt és én sokáig észre sem vettem, ráadásul gátlásos is voltam, nagyon megbántott. A következő abszolút tabu volt, mégis kialakult valami, máig nem értem, egy abszurd erkölcsi csőd. Közben volt olyan, aki elérhető volt, kezdeményezett (mert persze én soha), valódi lehetett volna, de én ellöktem, mert túl sok volt a közös ismerős vagy éppen túl kedvesen viselkedett velem. Aztán néhány fellángolás, amiért kitüntetett figyelmet, mosolyt, megjegyzést, táncot kaptam, de megmaradt csupán szép emléknek. Azt hiszem, a teljesség igénye nélkül kijelenthetem (ezért sem tagoltam), tele van a múltam értelmetlennek tűnő próbálkozásokkal, fájdalmakkal, amik persze előrébb vittek, több lettem és emellett reményvesztett. Talán a mostanival az összesen sikerült túlszárnyalnom. Végre semmi akadálya nem lenne, csak a szituáció, amiben vagyunk és a gyávaságom. Sok a kérdés, a kétely, a félelem. És ez ezzel a bejegyzéssel sem lett könnyebb, nem változtat meg semmit, de legalább megpróbáltam. This is my life. Das ist mein Leben.

Nehéz felvállalni, de nincs mese, belehabarodtam. Mint egy tizenéves tiltott kamaszszerelem.