Csodálatos radarom van arra, hogy egyértelműen megérezzem, ha baj van, talán ezért viselem viszonylag jól a dolgokat. Hét éves koromban egyedül én voltam biztos benne, hogy eltört a kezem, senki más nem hitte el a röntgenkép ekészültéig. Azóta szinte mindig tudtam, hogy mikor kell gipszelni, műteni, kezelni és persze azt is, ha véletlenül éppen valamit megúsztam és nem olyan komoly, mint amilyennek tűnt. Most is tudom, hogy baj van, bebizonyosodott, mégis nehéz elfogadni. Nem tudom, mitől tartok a leginkább... Talán attól, hogy a folyamatosan változó jövőképem összeomlóban van? Esetleg a kiszámíthatatlan bizonytalanság aggaszt? Vagy az, miként közlöm másokkal, hogy innen nincs kiút? El kell ismerni, ez iszonyúan felforgatja az életem. Nincs szükségem a bizonygatásra, hogy majd jobb lesz. Mert nem, csak más lesz. Elfogadom, átalakulok a lehetőségekhez mérten és kihozom belőle a legjobbat. Belefáradtam abba, hogy elmagyarázzam tizedjére, megértessem huszadjára. Nagy beszélgetések várnak még rám, persze gondosan megfontolva, hogy kivel mit osztok meg. Izgulok. Esténként kisírom magam, rosszul alszom, forgolódok. De már nincs bennem gyűlölet, csak a miértek.

Miközben hullámzóan vagyok, a lelkemben mégis újra megjelent a hála és ez az érzés csodálatos. Emellett fizikailag mélypontokat élek meg, ez erősen kihat a közérzetemre. Igyekszem tudatosan kezelni, tenni érte, hosszútávon gondolkozni, tervezni, látni a jövőt. ​Ha pedig kicsordul a könnycsepp, engedem, hogy végigfolyjon az arcomon, nem nyomom el. Mert nem adom fel, nem tehetem meg. Jól hangzik, de nagyon félek!

- A család szerint túl sok tusfürdőt használok.
- Szerintem pedig ők használnak túl sok vizet.

Minden relatív és sok múlik az arányokon. Köszi, de szépségápolási termékeket sem kérek ajándékba, botrány.

Megdöbbentő, hogy mennyi pénteket töltök mostanában kórházban és még nincs vége. Még jó, hogy van valaki, akire teljes mértékben számíthatok, aki nélkül nem tudnám végigcsinálni. Ugyanakkor elkeserítő, hogy pont azokra nem számíthatok igazán, nem keresnek, akiktől vártam volna. Szelektálás, újra és újra jelen van. Legalább tudom, hogy szinte egyedül is képes vagyok megbirkózni a legnehezebbekkel.

Azt hittem, hogy a bizonytalanság a legrosszabb, de rá kellett jönnöm, hogy nem így van. A biztossal az a kevés remény, esély is megszűnik, amit a bizonytalan még adhatott. Jó tudni, rossz szembesülni. Azt hiszem, hogy én leszek az az ember, akinek az évfordulók napja mindig mást jelent majd. Drága december, úgy vártalak! Kérlek, hozz helyre mindent, amit az elmúlt tizenegy hónap tönkretett.

Ez jellemző ezen a héten. Érdekes, hogy ki mellett melyik énem vagyok éppen, ki mit tud előhozni belőlem. Önbizalomnövelő tréning volt, rám fért már nagyon. Végre megjött az életkedvem, ami nem sokáig tart már. Számolom vissza a napokat. Úgy szeretnék újra ember, nő, felnőtt vagy gyerek lenni, éppen ahogy a helyzet kívánja.

Végigsimít a hajamon, vállamon, hátamon. Jól eső, kellemes és én hagyom. Az egyikre vágyom, de félek, a másik érdekel, de arra gondolok, hogy mi lenne, ha tudná milyen vagyok. Taszít. Mégis régi érzések törnek felszínre.

Ennyit hagytam ki blogolás nélkül és nagyon hiányzott. Ez a mostani bejegyzés sem lesz tartalmas, inkább az „élek még” kategória. Annyi minden változott és változik folyamatosan, örökös körforgás, amiben a rossz dominál. A helyzethez képest most jól vagyok, próbálom fenntartani az egyensúlyt, bár gyakran elcsúszik valamelyik irányba.

Ma egy éve futottam le az első félmaratonom, az elmúlt tizenkét hónap legjobb élménye, akkor még tudtam bízni a jövőben. Azóta sok mindent megtanultam és tapasztaltam például azt is, hogy mindig van rosszabb.

Gyűlölöm ezt a hónapot, szomorú és semmilyen. Csupa elmúlás, újdonság nélkül. Annyi rossz ért már az utolsó őszi hónapban, hogy nem tudok jó szívvel nekivágni. Ugyanakkor meghatározó. Tavaly ilyenkor elkezdődött valami. Nem mondom, hogy egy új esélyt adok neki, de próbálok a legkevésbé elzárkózni a lehetőség elől. A magam módján nyitott leszek. Bár ilyen későn nem érdemes elhatározni semmit, ennyit megtehetek, aztán meglátjuk mit hoz a jövő. Belegondolva, azért lesz néhány pozitív visszaemlékezés is, nem állok ellen.

Ennyi boldoggá tesz. Mosolygok, ha eszembe jut, annyira kedves. Nekem fontos, hálás vagyok érte.