Egyre inkább javul a napi köridőm, megbecsülöm és kihasználom azt a kicsi pluszt, ami jut. Viszont ehhez az is hozzátartozik, hogy kevesebb jut a blogra. Esztergomban jártunk ma, finoman szólva nem vagyok a toppon.

Előző éjjel egy percet sem aludtam, fulladtam, így indultam neki a gyakorlatnak. Hazaérve, késő délután bezuhantam az ágyba és csak most ébredtem fel. Hihetetenül sokat bírok, de érzem, hogy nem tesz jót. Igyekszem nem visszaesni és még tudatosabbnak lenni. Megbecsüllek alvás, ígérem!

A fél család rosszul van, a legjobb időpontban vagyok beteg, holnaptól gyakorlat, aztán egy újabb vizsgálati nap.

Nem mondanám, hogy beteg vagyok, még csak most kezdődik, rosszul érzem magam, pedig egyre inkább fontos, hogy jól legyek. Nem vagyok az alternatív gyógymódok híve (persze a gyógyszereké sem és még nem teljesen tiszta, hogy mit szabad és mit nem), de a régi, bevált módszereken kár változtatni, ilyenkor mégis hasznos, ha van itthon disznózsír, bocsánat sertészsír. (Egyébként pedig egész délután vaddisznót bontottunk családunk legújabb - nem mellesleg vadász - tagjával, kiválogattam és felaprítottam jó pár kilót, igen én!)

Abszolút kiteljesedés. Önmagam lehetek, nincs lehetetlen és érzem, hogy élek. Kifogásokban jó vagyok pozitív és negatív értelemben egyaránt, keresem az arany középutat. Pár napja hatalmasat estem, kiszakadt a futónadrágom. A kötésem napokig átvérzett, még mindig gennyes, fájdalmas. Ki kellett hagynom az úszást, így nem mehetek a medencébe, ha már a zuhanyzás is nehezen megy. Ma újra elmentem futni és az érzés leírhatatlan, erre születtem. Többet kell foglalkoznom magammal, most a térdeimbe kell plusz energiát fektetnem, tényleg megéri. Hiába a késői időpont, csak úgy tudok lefeküdni aludni, ha mindent elrendeztem. Most még vár rám néhány feladat, de legközelebb igyekszem tizenegy óra előtt írni. :)

Szeretek a klinikán lenni, biztonságban érzem magam. Kedvelem az orvosom, teljes mértékben megbízom benne, csodálatos együttműködés. Tudom, hogy történhet bármi, jó kezekben vagyok. Vannak hibák, de egy szívből jövő bocsánatkérésnek nem lehet ellenállni. A körülmények ellenére sem kívánhatnék jobb helyet.

Annyira meglepődtem, amikor felhozta a betegségem, hogy vissza kellett kérdeznem, tényleg jól hallom-e. Rendkívűl jól esett, eddig azt éreztem, hogy elzárkózik, mert közvetlenül nem tartozik rá. Úgy beszélnék vele, de képtelen vagyok teljesen megnyílni, nem először érdeklődik felőlem, én meg magamhoz hűen lerázom és terelek. Még a jó dolgokat is elfelejtettem megosztani vele, pedig volt része benne.

Van az új hely, amitől még belül láthatóan elzárkózom. Komfortzónán kívüli, pedig el kéne hinnem, hogy mindenki jót akar nekem. Kételkedem. Talán az idő és a gyakori találkozás majd segít. Nem én választottam, de maradtam, ez is egy döntés. Bárcsak mellettem lenne, aki érdektől és benyomásoktól függetlenül segíthetne.

Nehéz újra visszatérni. Sokszor eszembe jutott a blog, de a megnyitásáig nem jutottam. Mélypont és kiborulás. Meg kell élni a fájdalmat, sikerült. Túl vagyok egy kemény időszakon, most egy kis üresség, aztán jön a következő, lépésről lépésre. Képes vagyok rá és csak ez számít. Naplót kezdtem, remélem segít.

Elhatároztam, hogy karácsonykor nem írok se ide, se a közösségi hálóra, hanem megélem az ünnepet, eltávolodom a virtuális világtól. Ez olyan jól sikerült, hogy egyáltalán nem tartottam be (megjegyzés: nem kéne ide a szarkazmus). Most igyekszem őszintén leírni az érzéseimet, azaz mindenféle szépítés nélkül összefoglalni. Annyira átéreztem karácsony csodáját, hogy összeomlottam, de teljesen. Nem tudom, hogy mikor és hol siklott el igazán, már az elmúlt napok tele voltak feszültséggel.

A születésnapom is teljesen máshogy éltem meg az elmúlt évekhez képest. Nem tudtam igazán örülni a köszöntéseknek, a szívektől meg egyenesen rosszul lettem. Magamhoz méltatlanul úgy reagáltam több nyilvános bejegyzésre, amit ki nem állhatok, nekem képmutató, de viszonoznom kellett. Sms-ben és üzenetben is nehezemre esett válaszolni, a telefonhívásokat meg egyáltalán nem fogadtam. Számomra a születésem napja egy kicsit mindig szent volt, hogy mivel töltöm, kivel vagyok, most nem számított. (Megfogadtam, hogy ezúttal nem szépítek, amibe beletartozik az is, hogy nem hallgatok el semmi lényegeset!) Kissé mindig fontos volt az, hogy hányan és kik köszöntenek fel és az ajándékokat mindig izgatottan vártam, de most ezt a napot leginkább a közöny jellemezte.

Fizikailag sem vagyok a toppon, konkrétan egész napok esnek ki, nagyon hullámzó és a lelki mélyrepülés sem segít hozzá, hogy jól legyek. Váltakozva vagy kéz a kézben rosszullétem okozói. Imádom a decembert, olyan mesebeli, várakozással, csodával teli. Lezárás, egy új lehetőség reménye, mindenképpen valami jót hordoz magában. Ez az év borzalmas volt, egy rémálom, amiből nem lehet felébredni, ébren is kísért, folyamatos küzdelmek, nehézségek, pofonok. Én mégis vártam a decembert, pedig tudtam, hogy leginkább kórházban és tanulással töltöm majd. Szerintem azon kevesek közé tartozom, akik imádják a hideget, a mínuszokat, a természet ezen csodáját, hogy sokkal több idő eljutni A-ból B-be, fogvacogás, didergés és jégkaparózás közepette, sötétben indulni és sötétben érkezni, pedig csodálatos. Mégis, erre nem számítottam.

Mivel tele vagyok gondolatokkal, de nem beszélek, ezért sokat tudnék még írni, de nem halogathatom tovább. Úgy érzem, hogy ezt csak címszavakban tudom összeszedni, de igyekszem. Szóval az elmúlt két napban a sok szeretet és a nagy idill úgy hatott rám, hogy teljesen magamba fordultam. Már egy ideje rosszul alszom, félig ébren, félig alva töltöm a napokat, enni alig tudok, inni is nehezen, szinte folyamatosan fáj a fejem. Szenteste elmentünk templomba a gyerekek karácsonyi műsorára, ahogyan mindig az elmúlt húsz évben. Kicsit kívülállóként, kicsit meghatódva a "saját" táboros gyerekeim láttán éltem meg. A végén, a tömeg kivárása után mindenképpen oda szerettem volna köszönni a lelkészeknek, kissé furcsa volt, a jó értelemben. (Szándékosan nem nevezem őket a szokásos módon illetve senkit nem írok név szerint, ez a bejegyzés másról szól, így talán nem kalandozom el annyira.) Mindennel megvoltam időben, az ajándékok beszerzésével, becsomagolásával, szolid ünnepi díszben a szobám, a külsőségek abszolút adottak voltak a meghittséghez. De nem erről szól. Tegnap képtelen voltam leülni a családi asztalhoz étkezni, kétszer utasítottam vissza, pedig ritka alkalom, amikor nagyjából mindenki egyszerre jelen van. Nem ettem semmit, karácsonyi túlevés, haha. Rövid időn belül relatív sokat fogytam és bár van miből, mégsem egészséges. Többször elvonultam a szobámba, hogy kisírjam, majd összeszedjem magam. Az ajándékozás volt a legnehezebb része, szerintem, ha azt mondom: kétszer elmosolyodtam, túlzok. Aztán a kritikus pont: az esti meseolvasás a kapott könyvből, keresztlányom kérte, hogy én menjek, mint általában. Éppen lesírtam a szempillaspirálom (ez a durva verzió, amikor a sminklemosó már nem visz le semmit), majd összekaptam magam, hogy ő semmit se vegyen észre belőle. Nem tudom, hogy ki próbált már egy kedves történetet elcsukló hangon végigolvasni, borzasztó nagy kihívás. (Korábban azt hittem, hogy a nevetést nehéz visszafojtani ilyen szituációban, volt erre példa.) Közben úgy alakult, hogy egyik rokonunk nem jön el, a másik pedig nálam alszik, nagyon nem örültem. Rosszul alszom, más a bioritmusom, most szükségem van a saját személyes térre és a másikat sem illő zavarni, pedig én csak háttérzajban tudok elaludni, ami szintén nem jó, de legalább megoldás. Én a nappaliban aludtam, amint a család felkelt, folytattam az édes magányt a szobámban. Ma már leültem a közös étkezéshez, egy keveset ettem, de nem szólaltam meg. Hol a szobámban, hol a fürdőben sírok illetve minden egyes pillantban küzdök ellene. Önmagam ellentéte vagyok, a beszédes, családcentrikus, karácsonyszerető én nem létezik. Már nem csak a bevásárlóközpontok giccsétől, de az idilltől is hányni tudnék. Nekem ez más.

Jelenleg nem motivál semmi az életben. Akit nagyon szerettem, már nincs velem, hogy néma szeretettel megvigasztaljon. Akit kedvelek, nem érzi mennyire. Akik szeretnek, nem tudják, mit élek meg. Ami fontos lenne, hogy feltöltsön, nem értik a miértjét és tiltanak tőle. Minden megváltozott, minden megváltozik. Bármiről le tudok mondani, szinte akármit meg tudnék tenni, hogy jobb legyen, de ez nem elég. Lehet, hogy sosem lesz családom, korlátozásokkal kell élnem, félve az emberi kapcsolatoktól, van-e így értelme? Én voltam az erős, aki mindig azt mutatja, hogy ő rendben van és keményen végigcsinál dolgokat, már nincs többé. Zavar a segítségnyújtás, hogy a hitem nem elég szilárd és az érzelmeim kimutatásának hiánya. De most, hogy leírtam, kicsit jobb lett.

Jelenleg ez a szám szomorít el a leginkább, biztos győztes, amíg meg nem szokom. Nem vártam a születésnapom, ahogyan a karácsonyt sem. Túl kevés az érzelem és sok a mögöttes tartalom vagy túl sok az érzelem és kevés a mögöttes tartalom. Mindkét formában helytálló az állítás. Üresség vs. jól eső gesztusok.

Van, amit soha nem írnék le, mert az őszinteség olykor kegyetlen, az igazság valóban tud fájni. Volt egy telefonbeszélgetésem, ahol talán a hajnal vagy a fáradtság, esetleg az érzelmek miatt, de kimondtam dolgokat, amik bántanak. Aztán néhány órával később személyesen nem igazán tudtam jelen lenni és önmagam adni, azóta bánt a ki nem mondott szó, az elmaradt reakció részemről. Gyakran eszembe jut, hogy így siklanak el életek egymás mellett. Az egészségügyi problémák és a tanulmányi nehézségek után illetve ezekkel párhuzamban az foglalkoztat leginkább, hogy mennyit tudok, akarok és érdemes belefektetni egy-egy kapcsolatba. Ahogyan idősebb leszek, biztosan okosabb és bölcsebb is, változhat a nézőpontom, a buborékok folyamatosan kipukkannak. Jelenleg úgy érzem, hogy a mostani időszak a meghatározó, hogy ki marad mellettem, ki lesz kedves ismerős és ki tűnik el a feledés homályába. Én megteszem, ami tőlem telik, a többi már nem rajtam múlik, hiába fáj.

Tisztán emlékszem arra a napra, amikor ez történt, annyira meghatározónak tűnt akkor, hogy be is pötyögtem a telefonomba. Majd az új készülék vásárlásakor átkerült a blog jegyzetei közé. Azért is teszem most közzé, mert mostanság ijesztően hasonló szituációkban volt részem velük kapcsolatban.

- fülsebész rámköszönt
- helyes doki fel-le
- zavarban vagyok miatta
- metrón a bácsi

A tavaszi műtét után történt nem sokkal, a klinikán voltam és a nulla önbizalmam még kritikusabb ponton volt. A közösségi oldalnak köszönhetően éppen aktívan beszélgettem valakivel várakozás közben, szóba került, hogy ilyenkor az önértékelésem mindig negatív irányba csap át. Még az is világosan előttem van, hogy a folyosó melyik részén álltam, majd az ambulancia helyett végül az osztályon, a csendesebb vizsgálóban történt édeskettes magányban a kezelés (kötéscsere vs. varratszedés).
Nagy szó volt akkor, hogy a fülsebész előre köszönt a folyosón. Az igazgatói bemutatásnál a kezelőorvosom nem lehetett jelen, ezért rábízott valakire. Első találkozásra megvolt a szimpátia, jó kezekbe kerültem. Azóta akárhányszor összefutunk, érzem a hihetetlenül mély, átható tekintetét, ami az ismeretlen jóságot tükrözi. A saját orvosommal pedig még mindig... Ezután kiléptem az épületből, át az út túloldalára, mozgólépcsőn a metróhoz, fel a szerelvényre, leültem, végig a sírás kerülgetett. Majd megszólított egy bácsi, hogy szabad-e mellettem a hely. Többedmagával volt és az ő bókja túlszárnyalt mindenkin. Annyira jól esett az őszinte, kedves szó, rettenetesen hálás voltam érte.