Szinte minden porcikámban érzem a fájdalmat. Elfáradtam, jelzi a testem, hogy most pihennem kell, pedig a gondolataimban még erős a vágy néhány kilométerre, egy plusz feladatra, bármilyen tevékenységre. Minden megmozdulás emlékeztet arra, hogy élek, mert gyenge, fárad, fáj, bizsereg vagy zsibbad. Korábban nem tudtam ennyire értékelni ezeket a kellemetlen érzéseket, de már kifejezetten örülök, ha megmutatja a határokat, mert egyértelműsíti, hogy működöm. Hiába vagyok erős, kitartó, olykor már-már legyőzhetetlennek tűnő, regenerálódni kell, határokat szabni és felkészültnek lenni. Nem szeretném elkiabálni, mégis tény, hogy jó úton haladok a kitűzött cél felé. A változás szele megérintett és rádöbbentett a prioritásokra. Amíg tudok járni, rendesen funkcionálnak a testrészeim és  támaszkodhatok az érzékszerveimre, nem lehet okom panaszra, tenni kell érte, hogy ez minél tovább így is maradjon. A fájdalomküszöb mértéke fejleszthető tulajdonság és maga a fájdalom többnyire elhanyagolható szempont, mondom én, az örökös túlélő.

Visszadátumozott, elrohanós, spontán. Éppen kilépek a komfortzónámból, erről majd később mesélek.

Egyedül döntöttem, nem beszéltem meg senkivel, nem rágódtam rajta fölöslegesen (csak egy keveset). Jó érzés volt idő előtt kimondani a választásomat. Pro és kontra, prioritások. Csak magamra számíthatok, másra nem támaszkodhatok, ez az én életem, az én döntésem (a lehető legpozitívabb értelemben). Hinnem és bíznom kell, csak így működik. Egyre erősebb vagyok, hiába próbál gyengíteni az élet, nem hagyom. Lehet, hogy kiesnek napok, szenvedek lelkileg és fizikailag egyaránt, de mindig van egy következő nap, ami új lehetőséget hordoz magában és ezt ki kell használni. Ha pedig mégsem menne, attól még nincs vége, csak rajtam múlik és én a fontos dolgokról még sosem mondtam le, nem adtam fel. A legjobb bizonyítéka, hogy még mindig itt vagyok és élek.

Kevés felemelőbb érzést tudok elképzelni annál, mint amikor a keresztlányod - nem számítva rád - meglát a bölcsőde ajtajában és odarohan hozzád széles mosollyal az arcán, hogy "Anya!". Hát majdnem. Néha nagy örömében, a meglepetés lendületével kicsúszik a száján ez az értékes szó és tudom, hogy ilyenkor nincs nálunk boldogabb.

(Nem, nincs semmilyen problémája a gyereknek, tisztában van vele, hogy ki kicsoda - sőt néha annyira anyás, hogy senki más nem jó, leígérheted neki a csillagokat is az égről, ez így természetes. Csupán hasonlítunk egymásra nővéremmel és rengeteg időt töltök vele születésétől fogva. Kisebb korában vicces volt, amikor nyilvánosan fordult elő hasonló, én meg bizonygattam neki, hogy nem én vagyok az anyukája.)

A keresztanya is anya, nem véletlenül, én ezt vallom. Szeretnék olyan keresztszülő lenni, amilyen nekem nem volt.

Eleinte úgy éreztem, fejest ugrok egy olyan medencébe, amelynek nem látni az aljáig, kétséges, hogy meddig töltötték fel vízzel. De legalább volt egy medencém és volt benne víz is, esély arra, hogy ez a lehető legoptimálisabb mennyiség számomra. Egyre jobban beleláttam és megbizonyosodtam arról, hogy nekem való ez a mélység, vártam az első edzést. Megszerettem a gondolatot, de az időpontot kihúzhatom a határidőnaplómból.

Mert ez az alkalom már nem jön el soha. Kihúzták a dugót, nincs még egy esély. Egy hiba, ami mindent meghatároz és megváltoztat. A bérletem még érvényes, sosem jár le, ezért újat kell keresni, egy újabb medencét a maga bizonytalanságaival. A lehetőség elúszott, én maradtam. Sírni mindig lehet, van rá ok, jól esik, de nem érdemes.

Biztosan megbánom, amiért most így gondolom, de az az igazság, hogy jelenleg üresnek és magányosnak érzem magam. Ez a hétvége mélypont lett, pedig jól indult. Nem vagyok biztos a céljaimban, főleg abban nem, ami eddig az életem része volt és a fordulóponthoz érkezve, ismét döntenem kell. Nem tudom, hogy a változás azt jelenti, hogy élből kizárom, vagy azt, hogy megadom az esélyt, hogy később megint döntéshelyzetbe kerüljek. Közben pedig telnek a napok, hetek és csak tolom tovább a határidőket. Minden választás nagy felelősség.

Hiányzik a sport, hiányzik a beosztott, tevékeny, hasznos életem. Nekem kifejezetten jót tesz, ha van értelmes feladatom. Na jó, tulajdonképpen itt a szakdolgozat, amivel jelenleg a pánik fázisnál tartok. Gyűlölöm, hogy másoktól függ a jelenem, mert nem képesek tisztességesen elvégezni a munkájukat. Utálom, hogy csak kontrollálni tudom az érzéseimet, de befolyásolni képtelen vagyok. Szeretek előre gondolkozni és tervezni, de nem könnyű kitalálni, hogy merre és hogyan tovább. Kétségbeesett és tanácstalan vagyok, jelenleg ezek kavarognak bennem.

A szó nem klasszikus jelentésében még vegetáriánus vagyok, hiába fogyasztok néhány hónapja újra halat. Gondolkozom a szakmaváltáson, elég vicces, hogy többnyire rám marad a feldolgozás egy részének nemes feladata, ma éppen a kárász volt a soros. Nem érte meg, éjjel biztos, hogy Y-szálkákkal fogok álmodni.

Végre vége az első hétnek! Nem éreztem annyira hasznosnak, mint amennyire szerettem volna, bár az idősek otthonától kár többet várni. A követelmények viszont abszolút nincsenek összhangban sem a valósággal, sem a kreditek számával, így abszolút fölöslegesnek éreztem, hogy ennyit kell dolgozni vele. Már megszokhattam volna, de mindig van meglepetés. A jövő hét kérdéses, hogy mikor lesz szerződés... De miért is végezné bárki rendesen a feladatát? (Tisztelet a kivételnek csodás rendszerünkben.)

Egy hete vagyok beteg, az első néhány nap szörnyű volt. A kiinduló vizsgálatok miatt nem mertem gyógyszert használni, nehogy befolyásolja az eredményt, inkább szenvedtem. Esztergom most jó élmény volt, pedig ismét sokáig tartott, hiába pörgött jobban a vizsgálati sor. Legközelebb már kezdünk!

Egy mikrobiológiai eredmény miatt boldogan hívott fel az orvosom, hogy teljesen negatív, kinyomtatja és leadja a portán. Annyira örült a hírnek, ezért nem említettem neki, hogy néhány napja már a halálomon vagyok és ez az ő szakterülete. Hamarosan odaértem a klinikára, átvettem a leletem, majd minden erőmet összeszedve felhívtam, ha még bent van, vizsgáljon meg. Megleptem. Nehezen kérek segítséget és az elmúlt időszakhoz képest ez a mostani eltörpült, pedig nagyon fontos az általános hogylétem. Alapos és gondos, rábíznám az életem! (Bár a műtétek során ezt tettem, így nem olyan nagy szó.) Vele komfortos a betegségemről beszélgetni, ismét ő hozta szóba. Lelkiismeretfurdalásom volt, amiért csak úgy lerohantam, ő meg azonnal a segítségemre sietett. Most már jobban vagyok, írtam neki, mert úgy éreztem, nem köszöntem meg kellően, pedig tudnia kell, mennyire hálás vagyok.

Nem szeretem a változást, ha a komfortzónámon kívül esik. Olykor pedig vágyom rá és kell az újdonság, könnyen alkalmazkodom, ha megkívánja az élet. Fejben nagyon jó vagyok, egy csettintésre átalakítom az életem, ha attól jobb lesz vagy megvan az esély arra, hogy jobb lehet. Mégis nehezen fogadom el, ha tehetetlenül állok szemben egy-egy körülménnyel. Nem másokhoz, a hasonlóhoz, hanem mindig a sajátomhoz kell mérnem magamat.

Furcsának tűnhet, de tudom, hogy szerencsés vagyok a betegségemmel. Minden nézőpont kérdése. Persze nem mindig érzem így, de alapvetően jól vagyok és igyekszem tudatosan kezelni, másképp nem lehet. A bizonytalanság aggasztó és félek, hogy mi lesz később, de addig megteszek mindent, hogy a lehető legjobban alakuljon, pedig simán előfordulhat, hogy semmi értelme az erőfeszítéseimnek. Emiatt már kevés dolog hat meg, hiába a sok műtét, próbálkozás, újrakezdés, most tanultam meg igazán értékelni a világot. Az apró történéseket, mindent és nem csak azt, ami nekem örömet okoz. Én eddig is a leginkább szociálisan érzékeny típus voltam, de most még nagyobb figyelemmel kísérem az embereket. Van véleményem, de nem ítélek, ha rossz kedvem van, nem vetítem ki másokra, nem várok el többet, mint amennyit adni tudnak. Nehéz elmagyarázni, hogy ebben mi a nagy dolog és milyen formában lett fontosabb szerepe az életemben. Őszintén, nehéz mindig szeretettel fordulni a másik felé, legyen egy számodra kedves ember vagy egy ismeretlen idegen, pláne amikor nem vagy jól.

Jól kezelem az életem, vannak céljaim, állandósul a rendszerem, amit immáron sokadjára építek fel, számítva arra, hogy bármikor összedőlhet, mégsem örökös rettegésben élve. Tudom, hogyha fáradt vagyok, pihennem kell és végleg le kell szoknom arról, hogy megcsináljam az adott időpontban elvégzendő feladatokat, ha nem bírom már. Persze van kivétel, határidő, de próbálom megszervezni úgy, hogy ne az egészségem rovására menjen. Ha rendetlenség van a szobámban, ha nem válaszolok az üzenetekre, ha nem nézem végig a videót vagy jutok el a tervezett fejezet olvasásáig, nem dől össze a világ, megvár másnap, harmadnap is, amikor újra lesz elég erőm. Ezt a részét nehezen viselem, de amikor kiesnek a kezemből a tárgyak, elveszítem az egyensúlyomat, nem tudok koncentrálni, jelzi, hogy baj van. Nem súlyos, csak éppen annyira, hogy figyelmeztessen. Most már nagyon vágyom újra futni, úszni, felmerült bennem, hogy a hétvégén már illene, ezután viszont olyan fulladás és köhögőroham jött rám, hogy tudjam, ennek még nincs itt az ideje. Türelmes vagyok. A krónikus fáradtságomon és az emiatti lelkiismeretfurdalásomon kell még dolgoznom, de megoldom ezt is, biztos vagyok benne.

Ma egész nap beadandót írtam és még csak az első hete van a gyakorlatnak. Ismételten a blog kárára...