Eseménydús, kellemes és tartalmas, ezért megéri korán kelni és az izgatottság miatt keveset aludni. Az emberek jók, ez bebizonyosodott, csak eddig rossz helyen kerestem. Vezetés, lesz-e büntetés, rádió, adminisztráció, névtábla, labirintus, oktatás, segítőkészség, gyakorlat, tetőtől talpig fehérben, leendő kolléganő, odafigyelés, séta, jutalom, tábori értesítő, úszás, vásárlás, hivatalos levelek, élménybeszámoló, sütés, készülődés, fejfájás, fáradtság.

Örömteli, hogy ilyen korán letudtam a másnapi jótettem egy éjjeli telefonhívás hatására a hajnali vezetéssel, ugyanakkor szomorú, amiért ennyire későn még ébren vagyok, pedig már este alig álltam a lábamon. Legalább a tennivalók listájáról is kihúzhatok néhány dolgot, átestem a holtponton és belejöttem az ügyintézésbe, a futás túlságosan felpörgeti az agyam és lenyomja a testem, korábban kellene edzenem, ördögi kör. A gyors segítségért az ígéret pedig a következő: bármikor telefonálhatok hullarészegen, akár az éjszaka közepén is, vendég leszek egy fuvarra. Mindig elfelejtik, hogy ez már sosem történhet meg, éljen a teljes absztinencia!

Ha az edzéseken is lenne szurkolótáborom, fényévekkel jobban menne a futás. Tény, hogy szándékosan kihalt terepet választok, a futó ember pedig ritka kincs ezen a környéken, hiszen a földi halandó is különös látványosságnak számít. Ma viszont megtört az átok, egy kósza, fiatal biztonsági őr adott lendületet az elismerésével. Hiába a csinos futóruha, ma nem azt vettem fel, mert hivatalosan pihenőnapom lett volna, de nem megy a kihagyás, mert utána mindig jobb. Túlteljesítettem ezt a hetet is, pedig még nincs vége, hajt a vágy, a kitűzött célok, versenyekben és futókilométerekben látom az évet, kicsit sem függőség...

Annyira csodás, hogy működik az, amiben hiszek és amiért teszek. Még bőven van miben fejlődni, örökös tanulás és ez így van rendjén, csak a megvalósítás is menjen. Csodálatos önigazolás és visszajelzés magamnak, másoknak és a világnak egyaránt, hogy megéri küzdeni, minden kitartás és akaraterő kérdése. Néha úgy érzem, hogy mínuszról indultam, de ez valójában lehet az én speciális erősségem is, amiből profitálhatok, mert sosem adom fel. Majd az idő eldönti, mindenesetre én megtörhetetlenül csinálom tovább, szinte egyedül is megy.

Csak jobban szeretnék lenni és aludni, nem állatorvoshoz rohanni vérző fejjel, jelenleg ez minden vágyam.

Ma meggyűlt a bajom a kazánnal, a mosógéppel, a mosogatógéppel és a porszívóval, ez nem az én napom.

- Döntöttem a kezelésről, az első nap igazán pozitív volt, úgy szeretném, hogy működjön a mostani.

- Gyorsan fáradok, fáj a fejem, bizseregnek a lábaim, amit akaratlanul eltitkoltam, pedig ijesztő.

- Aggódom a mamáért, ez a rosszullét félelmetes, olyan makacs a betegség terén, mint én korábban.

- Csalódott voltam a futás miatt, de tudom, hogy ezúttal jobban figyelek a túlterhelés elkerülésére.

- Be kell fejeznem a halogatást és belevetni magam a következő feladatba, amit nem nevezek nevén.

Szégyenfutás. Először ezt a címet akartam adni a bejegyzésnek. Aztán mélyebbre ástam és rájöttem mennyi sikerélmény van mögötte. Futottam, közben volt lábtörés, egyéb műtét, újrakezdés. Aztán egyszer csak tönkrement az egyik térdem, ortopédia, gyógytorna, kinesio tape, krémek és rögzítők. Új futócipő, rájöttem a siker kulcsára, végül magam hoztam helyre. Csodás versenysorozat: első helyezett, csapatfutások, jótékonysági futás, egyéni félmaraton. Úgy éreztem, hogy megállíthatatlan vagyok. Aztán elkezdődött az év, amit szinte végig kórházban töltöttem, műtétek, rehabilitáció, tiltások és meghiúsult álmok, de nagyon akartam. Azt hittem, hogy újra enyém a döntés, hazai futás, harmadik helyezés, kórház utáni félmaraton, jótékony futás, őszi versenyfutások, edzések nélkül. Elment a kedvem, tudtam, hogy nem vagyok a régi, nulla immunrendszer, még egy műtét. Egy újabb év, újabb célkitűzések, régi álmok megvalósítása. Ismét egy félmaraton edzés nélkül, nem evés, kényszerfekvés mellett, de sikerült. Aztán az első itthoni nekifutásra hatalmasat estem, felszakadt a térdem, de nem baj, megállíthatatlan vagyok. Rosszullét, kimerültség, depresszív hozzáállás, de én nem adom fel soha. Mindezek után egy héten belül hat futóedzés, az egy nap kihagyás pedig két óra intenzív séta és egy hosszú úszás miatt volt, persze még akkor is égett bennem a vágy. Próbáltam agyból és nem szívből futni, de túl magasra teszem a mércét magamnak. Már nagyon jól sikerül tartani, hogy ne a tempóra figyeljek, mert nem számít az idő, csak a táv, most erre gyúrok. Eljött a kritikus hetedik nap, amikor csak egy lazát szerettem volna futni, de lesérültem és nem értem hogyan, mitől, miért, a térdemnek ezen a részén még sosem éreztem fájdalmat. Persze az zavar nagyon, hogy nem tudtam lefutni a tervezettet és visszatérve az elejére: szégyen volt hazasétálni, vagy inkább vánszorogni, az edzésnaplóban rögzíteni még rosszabb. Fejben beosztottam, hogy mikor kell pihenőnapot tartanom, pont most jött volna, de közben teljesíteni kell a heti célkitűzéseket a hosszabb távú terveimhez. Bosszantó a kudarc és mérges vagyok, haragszom magamra, másokra, a világra, amiért folyton lenyom. Hihetetlen, hogy másfél évtizedes futómúlt után még mindig van mit tanulnom, ez egyben csodás, mert tudok fejlődni, de szomorú, ha visszaesek ugyanazokba a hibákba vagy legalábbis hasonlókba. Versenyezni akarok, ami bizonyítja, hogy az edzések meghozzák a várt hatást, hogy van eredménye a munkámnak. Napok óta fejfájással kelek és egészen addig a pontig szenvedek, amíg nem jutok ki a friss levegőre futni. Talán túlzásnak hangzik, de nem az, tényleg így van. Hiszem, hogy ami jó a lelkemnek, a testemnek is segít. Ez pedig most nagyon kell, mert a vizsgálatok, kezelések miatt nem választhatom az egyszerűbb, gyorsabb megoldást, azaz a gyógyszert. Nem tudom mit várok magamtól, vagy mire számítottam, ez a terhelés a teljesen egészséges, jó állapotban lévő énemnek is sok lett volna, nem két perc, míg visszahozom magam a legideálisabb szintre. Azt remélem, hogy az én terveim egyeznek az előre megírttal...

Szerintem alapvető és természetes, hogy nem szeretném: mindenki tudjon rólam. Túl sok az olyan ismerős, akinek bár az utcán köszönök és megállunk beszélgetni néhány percre, de nem kell tudnia az életemről részletesen, úgy gondolom, ennek is evidensnek kellene lennie. Mégis sokszor úgy érzem, hogy egy vitrinben vagyok, amelyhez bárki hozzáférhet és megcsodálhat, ha bemegy a múzeumba vagy egy könyv, amelyet bármikor fellapozhatnak, ha a könyvtárban járnak éppen. Persze, van akitől kifejezetten jól esik, de őszintén: legtöbbször inkább terhes. Tudom, hogy nem mondok igazat, de válaszolni kell, ezért jó esetben annyit felelek csak, hogy "jól vagyok, minden rendben". Ennél hosszabb és rosszabb verzió, amikor másra terelem a szót, hiába jelentéktelen számomra az adott téma, arra helyezem a hangsúlyt. Arra is volt példa, hogy inkább kerültem a találkozást és próbáltam úgy alakítani, hogy ne kelljen szemtől szemben ismét megbirkózni ezzel a feladattal, de mindig megtalálnak. Mert érdekes, mert szenzáció, mert nagyszerű beszédtéma. Nekik igen, nekem már kevésbé. Értékelem a kedves gesztusokat, de ennyi idővel a történtek után már sok. Főleg azért, mert itt leragadunk és nem megy tovább a történet a "na és mi van az egyetemmel" vagy a "hogy megy a futás" és társai kérdésekkel. És akkor még ott van az is, hogy a családtagjaimtól, barátaimtól kérdezgetnek rólam, ami szintén lehet kedves, de ugyanúgy nem tartozik mindenkire. Hírzárlatot kértem, engem lehet kérdezni, ha pedig nem vagyunk olyan viszonyban, hogy ezt megtedd, akkor nyilván mástól sem illendő a részletekről érdeklődni. Szóval ez lettem én, a tragédia, amire mindenki kíváncsi, de közben elveszik az igazi énem. Így én sem tudok kitörni ebből az egészből, pedig olyan jól esne csak annyira benne lenni, mint ahogyan az adott helyzet kívánja. Aki tőlem tud róla, az a jelenlegi állapottal is nagyjából tisztában van, tőlük jól esik a kérdés a hogylétemmel, kezeléssel, lelki világommal kapcsolatban, mert másról is beszélünk. Egyébként pedig ez a magánéletem része, nem szeretném nyilvánosan felvállalni, annyira nem jó móka, így is nehéz megküzdeni a muszájból történő beszélgetésekkel. Kedves közeli és távoli környezetem, nyugalmat szeretnék!

Elmentem arra az alkalomra, amely már régóta foglalkoztatott és - leginkább gyávaságból - korábban mégsem mentem el soha. Egy évig halogattam, majd amikor elköltöztem a városból, még inkább csökkentek az esélyek. Már megtanulhattam volna, hogy milyen állapotokban nem szabad komoly döntéseket hozni, ilyen pl. a fokozott adrenalin-, dopamin-, szerotonin- illetve endorfintermeléssel járó futás. A nagy örömben nehéz reálisan látni a helyzetet, mégis így döntöttem a kezelésemről a híd közepén. Majd másnap megismételve ezt a csodás készséget, a gyönyörű Duna mellett futva győzködtem magam, hogy itt a lehetőség, ennél jobb nem lesz. Gyorsan tervet módosítottam, minden percemet beosztva utaztam a fővárosba, hogy részt vegyek azon, ami ennyi ideje érdekel. Tény, egyedül nem mentem volna és hiába voltam másodmagammal, így is tartottam attól, hogy mi fogad majd. Egy kicsit ismerem, mégsem tudtam mire számítsak pontosan, féltem, hogy sok lesz, kényszernek érzem. Összességében pozitív volt, mindenki annyit vesz el és tesz hozzá, amennyit tud illetve szeretne. Lelki szabadság.