Annyira hiányzott, még telefonálni sem tudtunk, a találkozás reménye meg csak gyenge illúzió volt, a facebook nem ugyanaz. Elment és nem tudtam, hogy utoljára látom előtte. Aztán csörgött a telefonom, hogy itthon van, kellemes meglepettség, végre újra találkoztunk! Soha többé nem engedem, hogy ennyire távol legyen tőlem...

Rátok emlékezem, akik már nem lehettek velem! :( <3

Két madár veszítette el társát a múlt héten és maradt egyedül, magányosan. Az egyik a papagájom, aki még repülhetett egy utolsót az előző hétvégén, természetesen megsirattam és fáj látni, hogy mennyire szomorú az életben maradt. A másik eltávozó a tyúkok egyike, ő is egyet hagyot hátra, egy hatalmas udvarban.

Pontosan négy éve volt és kezdődik megint.

Amióta megtudtam, amióta ki lett mondva, amióta tényleg biztos... Egy és ugyanaz, hogy ott tartok, ahol a part szakad, néhány évvel korábban is. Csak most félek, nagyon félek. Nekem kell döntenem, kimondanom a végső szót, aláírnom az elkerülhetetlent. Nem kevés nehézséggel kezdtem, de annál több támogatással, erőt adott. Most viszont egyre fogy az életkedvem és a kapcsolattartásom a külvilág felé, csak védekező mechanizmus. Remény...

Veled a föld mélyén, velem is mindig... Minden 20-a más és mégis mindegyik egyforma.

Mindig az kell, amit nem kaphatok meg és nem azért, mert nem lehet az enyém, az csak a kihívást erősíti bennem, amit szeretek. Legalábbis ezt mondom magamnak, pedig így még vonzóbb számomra, persze fájdalmasabb is.

Az életet, de nagyon. Csak még nem jutottam el odáig, hogy ezt így fogjam fel és megtegyem. Annyira eseménydúsak a napjaim, hogy még saját magam sem tudom követni, közben meg semmi érdemi nem történik. Vagyis ez így nem teljesen igaz, de el akartam kerülni azt leírva, hogy semmi fontos nem történik, ami jó lenne. A rosszat meg hagyjuk, szerencsétlen vagyok, nincs jobb szó jelenleg, de azért elmegyek keresni egy pozitívabbat...