Nem érem utol magam, folyamatos kompromisszum az életem, mert valóban túl sok mindent csinálok egyszerre és szeretném mindezt egytől-egyig 100%-osan, ez a lehetetlen küldetés, egyszerűen nem megy, pedig imádnám.

Egészségügyileg katasztrófa vagyok: nem hallok, nem látok, szinte megszoktam. Nem is venném komolyan, szívesen kerülném a kellemetlen témát, vagy legalábbis halogatnám, de amikor látom anyukám arcán a kétségbeesést, szomorúságot, sőt a félelmet, na akkor elgondolkozom. Iszonyú hallgatni (haha, szóvicc) a tényeket, a lehetőségeket számba venni, újra felidézni a borzalmat, küzdeni és remélni...

Ha ez nem lenne elég, ma betörtek hozzánk és elvitték Csabi biciklijét, ez már legalább a harmadik vagy a negyedik neki, nincs szerencséje. Egész délután a rendőrségen ült és 30 nap múlva úgysem lesz belőle semmi.

Féltem elmenni futni, a csalódástól. Mert tudtam, hogy nem tudom teljesíteni azokat a követelményeket, amiket magamnak állítottam fel, amiket fénykoromban produkáltam. Pedig nem szabad irreális célokat kitűzni, pontosabban álmodni igen, de elvárni semmiképpen. Próbálok örülni annak, ami van, hogy egyszerre le tudok futni x km-t, hogy a nyújtás néha megoldás a fájdalom elkerülésére vagy kitolására, hogy ismét el tudok indulni, ha megálltam. Újrakezdésnek elmegy. :)

Kedves Csilla, Kedves Csütörtöki csoport!

Köszönöm a levelező címet!

Jövő hétig üdvözlettel:

********-****** Máté

Nagy lelkesen, fejben feltöltődve indultam az új hétnek, kár volt, igazságtalanság! :(

Annyira jó volt Brüsszel és a VW találkozó, de az a temetés nem hiányzott... :(

Felejteni nem tudom, fájdalmaim nem múlnak, csak az elfogadás enyhíti. Téged mindig! <3

Keresztanya lettem, büszke vagyok az én gyönyörű, bájos keresztlányomra! :) <3

Sokan nem is tudják, hogy mennyi minden történt velem az elmúlt egy hónapban, a sok változást, a lelki fejlődést, nehéz döntések meghozatalát. Persze tanácsot kaphatok, de nekem kell kimondanom a véglegest a lehetőségekhez mérten. Valamit valamiért, az élet kompromisszumok sorozata. Ha nagyon szeretnék belemenni és komolyan megosztani a történteket, még hosszú sorokon keresztül fejtegethetném, de nincs értelme rágódni az elmúltakon, vár a jelen.

Másfél hete a Bátor Táborral álmodok, cimborákkal és gyerekekkel, konkrét szituációkkal vagy helyszínekkel. Egyszerűen borzalmas, ahogyan körülvesz és nem hagy szabadulni a tudatalattimban sem. Annyira jó volt, hogy úton-útfélen adom tovább az érzést, az élményeket, minden apróságot.

De most már itthon vagyok és maradok. Pontosabban a fővárosi székhelyemen, ahol két év után végre fák vesznek körül, boldoggá tesz. Ahogyan a sok mosoly, érdeklődő arc és kedves szavak is. Egy kicsit átéltem, hogy milyen magad mögött hagyni mindent és most örülök, hogy mindez körülvesz!

Kissé szerelmes is vagyok, talán az érzésbe. Mert nem akartam úgy visszajelezni, hogy nem leszek itt. Toltam magam előtt, nem reagáltam közvetlenül, mert tudtam, hogy rövid az idő és hosszú az elválás. Magunkat kíméltem. És egész jól hangzik, hogy én ennyire tudatosan tudom kezelni az érzéseimet, de közben Kitti kimondta hintázáskor helyettem a valóságot. Gyáva vagyok. Nem merek, esélyt sem adni, nehogy rossz vége legyen. És már bánom, emészt és nem hagy nyugton, hogy mégis hosszú az idő és rövid az elválás.

Vagy ahogy mi hívjuk: Csodaország, az a hely, ahol nincs lehetetlen. Egy részem még mindig ott maradt, nehéz dolog a visszaállás, az elszakadás. Nem akartam hazajönni, pedig én aztán folyamatosan a honvággyal küzdök. Köszönök mindent! Amint leküzdöttem a változásból adódó kisebb letargiámat, írok bővebben is...

Én meg szomorú vagyok. Miattad, egyetlenem. :( <3