Mennyi egy élet és milyen hamar tűnik el... És mennyire egyszerű tönkretenni másét a saját önzőségünk, meggondolatlanságunk, emberi butaságunk miatt. Én soha nem tenném, így nem! Néha gondoljatok másokra is, mielőtt önálló akcióba fogtok, ha a saját életetek már túl sok vagy éppen túl kevés. Haragszom, dühös vagyok, remegek és legszívesebben tombolnék. Három nap. Ennyi van csupán feldolgozni azt, amire egy élet is kevés.

Nem írtam, sokáig nem. Két hónapon át szerettem volna visszatérni, mégsem ment. Eleinte a hogylétem, később hol az időm, hol a kedvem szabott gátat gondolataimnak. Többször előfordult már, hogy egy nagyobb kihagyás (bár ekkora talán még nem volt) után egy bejegyzéssel letudtam az elmúlt időszakot és mentem tovább, most nem így lesz. Aki fontos, többé-kevésbé tudja, majd részletekkel biztosan jelentkezem, ahogyan magamat ismerem, hiszen annyi minden történt kívül és belül egyaránt. Talán most indulok újra, ez a rész is legalább annyira nehéz, mint a korábbi. Én mindenesetre újra itt vagyok és írok! :)

Túl vagyok az összes vizsgálaton, összepakoltam a bőröndömbe és rendbe tettem a dolgaimat a szobámban és a fejemben egyaránt. Így várom a holnapot, már csak röpke 12 óra van hátra a tényleges beavatkozásig... Jöjjön!

A billentyűzetproblémám gátolt az írásban, pedig annyi minden történik. Túl vagyok egy nagyon nehéz héten, kaptam hideget-meleget. Találkoztam a határtalan kedvességgel, az ésszerűséggel, a bizonytalansággal és a hierarchia kihasználójával. Itthon vagyok, persze nem minden alakult a tervek szerint. A tegnapot végigszenvedtem a hányós-hasmenéses vírussal, öröm volt így a vizsgálatokra menni, mára jobb lett. Lili után Negrótól is búcsút kellett vennem, eddig bírta, közel egy évet élt... Csak Pali maradt, üres a szobám. Már nagyon készülök, szeretnék átesni a dolgon, ne aggódjatok, minden rendben lesz! Én is ezzel nyugtatom magam...

-Mennyi kérdés lesz a vizsgán?
-Harminc, de tizenöt ponttól megvan a kettes...
-Köszönöm szépen. :D
-Nem magára értettem. :)

Update: azóta megírtam és nem a kettesért, kaptam egy kedves e-mailt és az előadásunk sikert aratott! =)

Ismét és megismételhetetlenül, még mindig tisztán emlékszem a húsz hónappal ezelőtti estére.

Még biztosabb, mint valaha. Kezemben a papírok, fejemben az időpontok és a helyszínek. Kivel, mit, mikor és hol beszéljek meg, logisztika. Segítséget kapok, de nem tudom teljesen elengedni, mert teljesítenem kell. Teljen egy kicsit gyorsabban az idő, a várakozás és a bizonytalanság a legrosszabb. :(

Tigit egy éve hoztam el a menhelyről és pontosan emlékszem minden egyes mozzanatra. Terveztük és mégis váratlan volt, hogy a napi munka után nem egyedül megyek haza, ez örökre szól. Azóta kétkutyás vagyok, Zora elfogadta társának, Tiginek egy új világ nyílt meg. Egy tartalmas évet lehetetlen leírni néhány sorban, de a változás szemmel látható és tapasztalható, mintha kicserélték volna: boldog és felszabadult. Remélem sok-sok közös év vár még ránk, ők a mindeneim. :) <3

Telnek a napok, a hangulatom nagyrészt a hogylétemmel áll kapcsolatban, ez utóbbi pedig elég siralmas. Tartom magam, mert muszáj, a kötelességeim rám várnak... Az érzés -hogy hiába jutok egyről a kettőre, ha a következő pillanatban megint ugyanott tartok- nem kellemes. De nem adom fel! Örülök a találkozásoknak, a vidám pillanatoknak, minden egyes mosolynak, amit adhatok és kapok.

Csak ez a hányinger-émelygés-ájulásérzet szűnne már meg és én aktívabb lennék, mint valaha. Igazából nem, mert el vagyok tiltva, de a lehetőségekhez mérten szeretnék mindent megtenni, így viszont egyre fogy kedvem is az energiám mellett. Próbálok mosolyogni és számolom vissza a napokat, de nem mindig megy, ráadásul ma utánanéztem egy kicsit a dolgoknak, nem kellett volna. Bíznom kell!