Egyrészt sajnálom, hogy napok elteltével kerül csak sor erre a bejegyzésre, de úgy pörögtek az események, mintha nem is én lettem volna a testemben, csak egy külső szemlélőként látom magam. Másrészt örülök, mert legalább talán egyes részek nem tűnnek olyan erőteljesnek, mint ahogyan megéltem őket.
Húsvét vasárnapjára ébredni nem volt felemelő érzés. Az előző napi hibámra a tükörben látott képmásom éjjel kisírt szemein kívűl maga a látvány is emlékeztetett feketén-fehéren (inkább kéken és pirosan, hogy humoros maradjak). Nem aludtam sokat (bár ez néhány hónapja már nem meglepő), így még a fáradtság is hozzájárult ahhoz, hogy kora reggel csak napszemüvegben merjek a családtagjaim kedves szemeibe nézni, akik nem mellesleg a legnagyobb szeretettel nyitottak felém. Mégis a legnagyobb dolog a bizalom, a történtek ellenére nem változott semmi bennük velem kapcsolatban (meg sem büntettek érte, bár büntetem én magam), csak én lettem hiányosabb az önbizalom terén. A lényeg, hogy meg-megkönnyezve a sok impulzust vezettem Szomódra. Nem is értettem miért, de a feszültség tapintható volt a többiek között. Miért nem rám haragudtak? Miért egymásba kötöttek bele semmiségeken? Miért teremtettek újabb okokat a hirtelen haragra? A temetőbe érve lecsillapodtak a kedélyek. Mivel még annyi eszem sem volt, hogy sapkát hozzak érzékeny füleimre az erős szélben, anyu elővett mama sapkáiból párat és az egyikbe annyira beleszerettem, hogy meg is kaptam, egyik szemem fénye lett. Elmentünk a templomba, felmérni a terepet, mert az "új" tiszeteletest még nem ismertük. (Mindig meglepődöm, hogy sokkal ismerősebb a közeg a szomódi gyülekezetben, mint a komáromiban, pedig azért jócskán kiszakadtam belőle és nem a rokonok voltak többségben.) A közvetlenség Kuti bácsi távozásával is megmaradt. Az esti hisztimre nem voltam büszke, utáltam a helyzetet, hogy nem tudok biztosat mondani a volt osztálytársaimnak a saját félelmeim miatt. Nagyon jót buliztunk a lányokkal, köszönöm nektek! (Egy külön bejegyzést fog érdemelni, ezért itt nem részletezem.)
Ati fuvara után majdnem kipihenve ébredtem húsvét hétfő reggelén. Anyuval elmentünk templomba. Majdnem sikerült a megbeszélt időpontban elindulni és még király parkolóhelyet is találtam. Szomódon nem vettünk előző nap úrvacsorát, mert én Komáromban szerettem volna. Négy év után másodszorra fordult elő, hogy nem párosan jöttünk ki anyuval a bornál. Szörnyű, hogy az ebédnél azon sikerült összevesznünk, hogy milyen tányérból együnk, ezért én ki is hagytam az aznapi étkezéseket. Este Linnhez mentem volna, de egy félreértés miatt én természetesnek vettem, hogy elmarad, míg ő azt, hogy nem. Azóta is verem a fejemet a falba emiatt.
Igaz, tényleg nem volt egy percnyi megállás sem a szünet és az ünnepek alatt, de olyan gyorsan eltelt minden, hogy inkább csak sodródtam az eseményekkel a lehető legjobb értelemben.
Bár a kedd már egyáltalán nem a húsvét része, itt fejteném ki a délutánját. Anyu szólt, hogy megejthetnénk végre azt a vásárlást, amit hetek óta csak halasztottunk. Késésben voltam az állomásra menet (nem meglepő), ezért döntöttem a bicikli mellett. Csakhogy még ki sem értem az udvarból, leesett a lánca. Elhihetitek mennyire örültem, mert egyedül voltam otthon, bármi más jármű nélkül. Nem volt mit tenni, vissza kellett helyezni. A percek teltek és én fél kézzel bár, de megszereltem, büszke voltam magamra. Persze vissza kellett rohannom a házba, hogy a csuklómig olajos kezemet megmoshassam, de sikerült. A vásárlás nem volt túl sikeres (igazából mindig rájövök, hogy nem szeretek vásárolni), de legalább az állatkáimnak vettem szuper dolgokat. Lili és Pali nem kapott semmit, mert ők minden alkalommal gazdagodnak valamivel és már lassan nem férnek el a szobámban a cuccaik. Marci nem mutatta jelét, hogy túlságosan örült volna, pedig sok praktikusat és szükségeset kapott. Manot érdemes meglepni. Bár óriási dilemmát okozott, hogy a kutyacsokit vagy a vegetáriánus csontot válasszam-e. Nyert a csoki, én is megkóstoltam, nem is rossz. Időközben csatlakozott apukám is hozzánk a fővárosból. Miután meghívtam őket fagyizni, indultunk haza. Műszaki okok miatt másfél óra késéssel értünk Komáromba, persze az is csak apukámnak köszönhető, hogy nem lett belőle több, mert civilből beugrott szolgálatba felgyorsítani az eseményeket. Linnek üzenem, hogy bujkálnom kellett a kalauz elől, aki közös ismeretségünknek örvend. Rövid bevásárlás után én vezettem haza az este közepén.
