Nehéz, nagyon nehéz. Égnek a mécsesek, minden nap figyelmeztet, hogy tudjam ki vagyok és merre tartok. A fénykép velem szemben és én könnyezem, mert szeretem és hiányzik. Jobbra nézek és szintén fáj, mert mindig kitépnek, elvisznek egy darabot a szívemből. Túl szentimentális…

Mert rám gondoltak és én képtelen vagyok ellenállni, megint. Én, a köztudott pályatévesztett.